1 Korinthus 3,3-5

2017.07.23.

Emberi, vagy Krisztusi?

Kedves Testvérek! Sokan tudják, hogy a Biblia könyveit alapvetően három kategóriába sorolhatjuk. Vannak a történeti, a tanítói, és a prófétai könyvek. A történeti könyveket arról ismerhetjük fel, hogy hosszú eseményleírások, tudósítások találhatóak bennük, tényszerűen leírják, hogy egy-egy korban mi történt. Ilyenek például Mózes könyvei, a Királyok, a Krónikák könyvei, az Újszövetségben pedig az evangéliumok és az Apostolok cselekedetei. Aztán vannak tanítói könyvek, amelyek egyfajta ismeretanyagot szeretnének közölni. Ilyen a Példabeszédek könyve, és a különböző újszövetségi levelek. A harmadik csoport pedig a prófétai irodalmat foglalja magában, amely értelemszerűen a jövőről beszél. Az ószövetségben ilyenek a különböző próféták jövendölései, az újszövetségben pedig a Jelenések könyve sorolható ebbe a kategóriába.

            Ezek alapján már nem nehéz a válasz arra a kérdésre, hogy az 1. korinthusi levél melyik kategóriába tartozik. Történeti, tanítói, vagy prófétai? Természetesen tanítói. Azért írta meg Pál apostol, mert szükség volt rá. Az evangéliumok írói elmondták, hogy mi történt Jézus földi pályájával kapcsolatban, így sokan hitre jutottak, és csatlakoztak egy-egy alakulófélben lévő gyülekezethez. Az új helyzetben azonban olyan problémák is előkerültek, amelyre Jézus életéből, vagy tanításából nem tudtak választ találni, így ebben az időben megnőtt a szerepe a korábban Jézust követő tanítványoknak, apostoloknak, akik tanították a gyülekezeteket. Ebben a folyamatban voltak sikerek, áldott gyülekezeti alkalmak, közösségek, és voltak kudarcok is, mint például Anániás és Szafira esete, akik át akarták verni az apostolokat adományukkal kapcsolatban.

De természetesen ahány gyülekezet létezett, annyi különböző helyi sajátosság merült fel. Az egyik városban a pénz volt a nagy kísértés, a másikban az erkölcstelen életmódból kellett valahogy megszabadulni, a harmadikban a zsidóból lett keresztyének problémáztak a hagyományokkal kapcsolatban, a negyedikben meg tévtanítókkal küzdöttek. Éppen emiatt a sokféleség miatt volt szükség arra, hogy például Pál apostol is, amellett, hogy megalapított, vagy meglátogatott egy-egy gyülekezetet, később levelet is írjon nekik, melyben az ő adott problémáikra, örömeikre és kísértéseikre reagál, és tanította őket.

            Felolvasott szakaszunkban azt láthatjuk, hogy Pál egy kényes kérdést hoz fel, amelyről azt gondolta, hogy tisztázni kell a korinthusi gyülekezettel kapcsolatban, mert ha nem teszi, akkor nagy kárt fog okozni a közösség életében. Így fogalmaz: amikor ugyanis irigység és viszálykodás van közöttetek, nem testiek vagytok-e, és nem emberi módon viselkedtek-e? Ha az egyik ezt mondja: Én Pálé vagyok, a másik pedig azt, én Apollósé, nem emberi módon beszéltek-e? A korinthusi probléma tehát az volt, hogy a gyülekezet tagjai két részre szakadtak. Voltak, akik Pált tartották a legtekintélyesebb tanítónak, és voltak, akik inkább Apollós tanítását szerették. Bár ugyanarról a Jézus Krisztusról szólt a tanítás, mégis voltak apró különbségek, leginkább az apostolok személyét illetőleg. Valaki az egyiket szerette jobban, valaki pedig a másikat. Az ilyen megosztottság azonban soha nem tesz jót a gyülekezetnek. Ezért emelte fel szavát az apostol ebben a levélben.

            Azonban feltehetnénk a kérdést, hogy mi közünk nekünk ehhez az egészhez? Miért kell nekünk arról beszélni, hogy valamikor régen egy távoli gyülekezetben milyen konfliktusok voltak? Hát azért, mert a viszálykodások, az irigység, és a megosztottság ma is nagy kísértése Isten népének. Ha csak arra gondolunk, hogy a reformáció 500. évfordulójában járunk, be kell látnunk, hogy a ma élő keresztyének között is óriási a megosztottság. Mindenféle ünnepet rászervez az egyház erre az évfordulóra, pedig az, hogy szükség volt reformációra, elég szomorú dolog. És még nem is beszéltünk arról a sok féle egyházról, amely a reformációt követően jött létre, mert a katolikus egyházból kiválók sem értettek egyet mindenben, így ki-ki ahogy gondolkodott, úgy állította össze a tanokat, és úgy jött létre az a nagy szétszakadozottság, amely ma jelen van a Krisztus-követők közösségében.

            De nem kell ennyire messzire mennünk ahhoz, hogy viszálykodást és irigységet találjunk az egyházban. Mert ahol két ember van, ott máris kialakulhatnak ellentétek. Már a Biblia első lapjain is erről olvashatunk. Káin irigy lett Ábelre, aztán nem viszálykodott, hanem egyszerűen meggyilkolta. Aztán néhány generációval később Jákób elcsalja Ézsautól az áldást, majd jönnek József testvérei, akik kútba dobják kisöccsüket, de Dávid és Saul király kapcsolatában is sokszor előkerül az irigység és a viszálykodás. Sőt, az újszövetségben még Jézus tanítványai is megpróbáltak versenyre kelni egymással, amikor azon gondolkodtak, hogy melyikük ülhet majd Jézus jobb, illetve bal oldalán, amikor majd eljön királyságával.

Kedves Testvérek, tetszik, vagy sem, mi sem vagyunk kivételek. Sem gyülekezeti életünket tekintve, sem személyes dolgainkban, bizony mi is beleeshetünk a viszálykodás és az irigység csapdájába. Nézzük meg most röviden, hogy mire is gondolok. Kezdjük gyülekezeti dolgainkkal.

Nagyon sok gyülekezet roppan bele abba, hogy ez a két dolog jelen van a közösségben. Irigység, és viszálykodás. Nézzünk néhány példát arra, hogyan mutatkozhat ez meg, akár a mi gyülekezetünkben is.

            Első viszálykodás típusunk az, amikor a gyülekezeti tagok és a lelkész nem értenek egyet. Mindkét fél a maga igazát hajtja, nem tartják tiszteletben a másikat, így aztán két felé próbálják meg húzni ugyanazt a szekeret. Sok gyülekezet szenved amiatt, hogy nem lehet beszélni, kommunikálni a lelkésszel, mert a hatalom, az irányítási vágy elvette az eszét. És sok lelkész szenved amiatt, hogy nem lehet haladni a gyülekezettel, mert bármit csinál, mindig van, aki kritizálja, így aztán egy idő után belefásul az egészbe, és megtörik lelkesedése. Ha ez a helyzet, vajon nem emberi módon viselkedünk-e? – kérdezi az apostol.

            Aztán az is előfordulhat, hogy a gyülekezet különböző rétegei között alakul ki konfliktus. Amikor azok, akik aktívabbak, van még erejük, lelkesedésük a szolgálatra lenézik a többieket, és fordítva, a már nem szolgálók, és a még nem szolgálók irigyek azokra, akik részt vesznek a gyülekezeti dolgok szervezésében, lebonyolításában. Az egyik csapatnak az nem tetszik, hogy van, aki csak szemlélője a dolgoknak, a másik csapat pedig túlbuzgónak gondolja a szolgálókat, így aztán ez a két réteg valamilyen látható, vagy nem látható módon, de elkülönül egymástól. Pedig nem kellene ennek így lennie.

            Aztán szintén viszálykodásra adhat okot az a gondolkodásbeli, értékrendbeli különbség, amely például a politikai beállítottságban mutatkozik meg. Sajnos ez is mélyen érint bennünket, mert ezen a téren is van megosztottság. És most nem arról beszélek, hogy aki itt van a gyülekezetben, annak ilyen, vagy olyan pártot kell képviselnie, hanem arról, hogy ha ez a kérdés viszálykodást, és ellentétet okoz a gyülekezeti kapcsolatokban, akkor az nincs rendjén. Ha nem tudunk testvérek lenni a hitben, mert megvetjük a másikat politikai nézetei miatt, akkor megint csak emberi módon gondolkodunk, ahogyan Pál apostol fogalmaz.

            És nemcsak gyülekezeti kapcsolatainkban, hanem személyes életünkben is jelen lehet a viszálykodás és az irigység. Milyen sok gyermek nő fel úgy, hogy azt hallgatja, hogyan veszekednek a szülei. Aztán néhány év múlva csodálkozunk, mi, a szülők, hogy szinte ugyanazokkal a szavakkal veszekednek gyermekeink, mint ahogyan mi veszekedtünk. A kicsik figyelnek, és pontosan átveszik azokat a mintákat, amelyeket mi mutattunk nekik. Vagy milyen sok házasság megy tönkre azon, hogy sokszor apró, jelentéktelen dolgokon kezdenek el vitatkozni a felek, és egyikben sincs annyi szeretet, hogy a békesség kedvéért inkább csendben maradjon, megadja magát, inkább teszünk rá még egy lapáttal, előhozzuk az összes régi sérelmet is, és vitatkozunk, veszekedünk, bántjuk egymást. Ha így teszünk, nem emberi módon viselkedünk-e? –kérdezi az Ige.

            És folytathatjuk a sort a szülő-gyermek kapcsolatokkal, illetve a házastársunk szüleivel való konfliktusokkal. Hány család szakad szét amiatt, mert valamin összeveszett a szülő felnőtté vált gyermekével, és egyik fél sem tud továbblépni, így marad a haragtartás, a némaság, az elhidegülés. Aztán évek, évtizedek múlva, amikor az egyik betegágyon fekszik, és talán már a földi létből való eltávozásra készül, megérkezik a másik, és együtt szomorkodnak azon, hogy mennyi évet elvesztegettek, haragban, viszálykodásban, pedig nem sokból tartott volna rendezni a kapcsolatot. És az még a jobbik eset, ha hosszú idő után is, de kifésülik a problémát, mert talán az a gyakoribb, amikor az embert szülei halála után egész hátralevő életében leterheli a lelkiismeret furdalás, amiért nem volt ereje még időben bocsánatot kérni, vagy megbocsátani szüleinek, szeretteinek. Emberi dolgok, viták, melyekre nem volna szükség.

De beszélhetünk a szomszédságról is. Van olyan szomszéd, akinek szinte másból sem áll az élete, minthogy azt figyeli, mit csinálunk rosszul, hogyan sértjük meg a telekhatárt, és hogyan ártunk neki. Van, aki szinte kiprovokálja a viszálykodást, az irigységet. Persze lehet, hogy ez a valaki nem az a másik, akire most gondolunk, hanem egy-egy esetben akár mi is viselkedhetünk így. Ha ezt tesszük, vajon nem emberi módon viselkedünk-e?

Kedves Testvérek. Azt gondolom, mindnyájunkat önvizsgálatra indít ez a felolvasott igeszakasz. Te is tudod, testvérem, és én is tudom, hogy melyik említett terület érint kényesen bennünket, melyikben vagyunk hibásak, és melyikben áldozatok. Mai üzenetünk arra figyelmeztet, hogy ne emberi módon viselkedjünk. Ne emberi módon, hanem Krisztusi módon éljünk.

Pál nagyon szépen megfogalmazza ezt a Filippi levélben, a következőképpen: Tegyétek teljessé örömömet azzal, hogy ugyanazt akarjátok: ugyanaz a szeretet legyen bennetek, egyet akarva ugyanarra törekedjetek. Semmit ne tegyetek önzésből, se hiú dicsőségvágyból, hanem alázattal különbnek tartsátok egymást magatoknál, és senki se a maga hasznát nézze, hanem mindenki a másokét is. Az az indulat legyen bennetek, ami Krisztus Jézusban is megvolt: mert ő Isten formájában lévén, nem tekintette zsákmánynak, hogy egyenlő Istennel, hanem megüresítette önmagát, szolgai formát vett fel, emberekhez hasonlóvá lett, és magatartásában is embernek bizonyult. Megalázta magát, és engedelmeskedett mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig. Ezért fel is magasztalta őt Isten mindenek fölé.

Hát adja Isten, hogy ne az irigység és a viszálykodás, ne az emberi viselkedés legyen úrrá az életünkben, hanem az a Krisztusi indulat, amely bennünket is megmentett a kárhozattól. Ámen.  

 

vissza