1 Timóteus 2,1-7

2017.01.22.

Az imádság ereje

Kedves Testvérek! Ezekben a napokban a Timóteushoz írott levelet olvassuk, amelyben, ahogy eddig is láttuk, Pál apostol tanácsait követhetjük figyelemmel. Az apostol fiatal szolgatársát szeretné segíteni, ezért számos gyakorlati dologgal foglalkozik levelében. Beszél a hamis tanítókról, elmondja, kinek hogyan kell viselkednie az istentiszteleten, leírja a szolgálattevők feladatát, szerepét is, illetve a gyülekezetvezetés rejtelmeibe is megpróbálja bevezetni Timóteust. Ennek a tanácshalmaznak majdnem a legelején található a most felolvasott szakasz, amelyben egy olyan dologról tanítja fiatal szolgatársát, amely minden másra hatással van.

     Így fogalmaz: „arra kérlek mindenekelőtt, hogy tartsatok könyörgéseket, imádságokat, esedezéseket és hálaadásokat minden emberért.” Pál tehát fontosnak látja, hogy a gyülekezet legyen imádkozó gyülekezet.

     Testvérek. Ez olyan természetesnek tűnik, hát persze, hogy a gyülekezet tagjai imádkoznak, kik imádkoznának, ha nem azok, akik templomba járnak, de higgyük el, hogy ez egyáltalán nem természetes dolog. Az, hogy a lelkész imádkozik a templomban, az rendben van, de hogy a gyülekezeti tagoknak is legyen imaélete, az már közel sem annyira egyértelmű.

Mert mit is jelent az imaélet? Kinek mit – mondhatnánk. Van, aki úgy gondolja, hogyha eljön a templomba, az istentiszteletre, elmondja a gyülekezettel együtt a Mi Atyánkot, akkor van imaélete. Van, aki otthon is imádkozik, elmondja a megtanul imádságokat az étkezés előtt, és után, reggel felkeléskor, és este, mielőtt elalszik. Van, aki magában imádkozik, és van, aki közösségben is, mások füle hallatára is szívesen elmondja imádságát. De akkor ezek közül melyik számít imaéletnek? Ki az imádkozó ember?

     Akkor imádkozunk, ha Istent szólítjuk meg. Ha hozzá beszélünk. Ha azt mondjuk, ami a szívünkben van. Lehet, hogy erre azt mondja valaki magában, hogy akkor elég a kötött, megtanult imádság. Igen, a megtanult imádság is lehet szívből szóló imádság. Ha szívből mondjuk a mi Atyánkot, ha szívből köszönjük meg az ennivalót, ha szívből imádkozunk reggel, vagy este ugyanazokkal a szavakkal, akkor az is lehet valódi imádság.

    Több alkalommal előfordult már, hogy olyan idős, vagy beteg embert látogattam, aki már szinte nem is tudott magáról, engem sem, meg mást sem ismert meg, de a Mi Atyánkot, vagy az apostoli hitvallást még szó szerint el tudta mondani. Azt gondolom, van értelme ezeket a kötött dolgokat megtanulni és elmondani, mert olyan mélyre belevésődnek az ember tudatába, hogy amikor már sok mindenről nem tud, ez még akkor is a szívében van. Azonban, ha a kötött imádság csupán szokássá válik, akkor csak egy fölöslegesen elmondott, eldarált szöveg lesz belőle. Annak pedig nem sok értelme van.

     A kötött imádság mellett azonban nagyon fontos a szabad imádság is, amit saját szavainkkal fogalmazunk meg. Itt a mi gyülekezetünkben is vannak nagyon sokan olyanok, akik szoktak a saját szavaikkal imádkozni. Akár otthon, vagy a bibliaórákon, akár itt, egy-egy olyan alkalommal, amikor erre lehetőség van. Azt hiszem, mindnyájan egyetértünk abban, hogy senki sem úgy születik, hogy tud a saját szavaival imádkozni. Egyáltalán nem könnyű megfogalmazni, mit is szeretnénk mondani Istennek, aztán meg attól is tartunk, hogy mit mond a másik ember, ha hallja botladozó szavainkat. Meg az a csend is olyan kellemetlen, amikor a tiszteletes vár, hogy ki fog még hangosan imádkozni, így aztán nem is mindenki szereti az ilyen alkalmakat. Tudom én, nekem se 1 hónapba került, amíg a saját szavaimmal megtanultam imádkozni.

Ugyanakkor mégsem olyan nehéz, mint gondolnánk. Isten nem azt várja, hogy azokat a szép kegyes szavakat idézzük, amit sokat hallottunk már, vagy nem azt várja feltétlenül, hogy az imádságunkban rögtön idézzünk egy csomó bibliai igeverset, hanem kezdetnek tökéletesen elegendő, ha el tudjuk mondani saját gondolatainkat. A kulcsszó talán a természetesség. Ahogyan panaszkodnánk a szomszédnak, vagy a házastársunknak, ahogyan megosztanánk az örömünket egymással, ahogyan kérnénk valamit egy közeli baráttól, olyan természetesen lehet Istent is megszólítani. Persze lehet mindezt tisztelettel, alázattal, de nem az a lényeg, hogy tökéletes, és teológiailag is precízen felépített imádságaink legyenek. Itt is érvényes az az általános szabály: ismétlés a tudás anyja. Az fog tudni hangosan imádkozni, aki magában már elég sokat imádkozott.

        Csak egy példát hadd hozzak az ifjúsági alkalmakról. Ismerjük a mai fiatalokat, a legtöbbjük nem épp arra van szocializálva, hogy naponta tízszer a saját szavaival imádkozzon. Nyilván a kezdetekkor nem is erőltettem a dolgot. De ahogy teltek az évek, egyszer-egyszer bepróbáltam a dolgot, hátha valaki megszólal. Csend volt. Aztán vettem egy imakockát, amin meg van kezdve az imádság, és csak be kell fejezni a mondatot. Na, ezzel már könnyebb volt, mindenki dobott egyet, majd mondott egy mondatot. Aztán kipróbáltuk azt is, hogy körbe megyünk, és mindenki imádkozik. Aki magában akar imádkozni, az amikor befejezte mond egy áment, aki pedig elmondja hangosan, azt meghallgatjuk. Így aztán ezek a kemény, vagány fiatalok, szinte minden ifin imádkoznak. Ha nem is mindenki, de egyre többen. Azért, mert gyakorolták, megszokták, és megtanulták, hogy hogyan szólíthatják meg Istent. És én hiszem, hogy egy idő után nemcsak itt fognak imádkozni, hanem talán otthon is. A kérdés csak az, hogy meg akarunk-e tanulni egyáltalán imádkozni?

Testvérem, Te hogy vagy ezzel? Meg tudod-e, meg akarod-e szólítani Istent a saját szavaiddal? Kiöntöd-e előtte a szívedet, hálát adsz-e neki mindazért, amivel gondoskodik rólad, és tartod-e vele ilyen módon a kapcsolatot? Pál apostol azt mondja, hogy ez mindennek az alapja. Ez a gyülekezeti élet és a személyes hit egyik legfontosabb tényezője. Ha vannak imádkozó emberek, akkor van imádkozó gyülekezet. Ha pedig van imádkozó gyülekezet, akkor vannak meghallgatott imádságok, az pedig az egyik legnagyobb hitbizonyosság.

Tudom, hogy itt a gyülekezetben is sokan sok mindenért szoktak együtt imádkozni. A házi bibliaórákon, a szép korúak körén, egy-egy gyülekezeti alkalmon, sok közös imádság, és sok közös imameghallgatás történt már. Több olyan ember van itt most is, aki azért van itt, mert imádkoztak érte. Akár azért, mert betegségben volt, akár azért, mert eltávolodott Istentől, vagy mert valamilyen próba volt az életében. Tudom, hogy értem is imádkozott a gyülekezet, amikor még nem is tudták, hogy ki vagyok, vagy hogy ide fogunk-e kerülni. Ha átéljük, hogy Isten meghallgatja az imádságunkat, vagy mások imádságát, akkor még közelebb fogunk kerülni hozzá is, és egymáshoz is. De csak akkor élhetünk át ilyen csodákat, ha összekulcsoljuk a kezünket, és megszólítjuk Istent.

     Mai üzenetünknek azonban egy másik része is van. Pál ugyanis arra is rátér, hogy kiért imádkozzanak a Timóteus által vezetett gyülekezetek tagjai. Azt mondja az apostol: tartsatok könyörgéseket, imádságokat, esedezéseket és hálaadásokat minden emberért. Minden emberért.

      Esténként együtt szoktunk imádkozni a gyerekekkel, és feleségemmel sokszor elmosolyodunk a gyermeki imádságok hallatán. Előfordul, hogy a biztonság kedvéért úgy kezdi egyik-másik lányunk, hogy kérlek Istenem, vigyázz rám is…aztán folytatja a kevésbé lényeges emberekkel és dolgokkal…persze imádkoznak az óvodai csoporttársakért is, gyakran név szerint végigmondják, meg a családtagokat is, meg az állatokat, sőt, még a bolygót is előhozzák, de azért megesik, hogy azzal kezdik: vigyázz rám is.

Hát igen, valljuk be őszintén, megesik, hogy mi is így imádkozunk. Vigyázz rám is Istenem. Adj nekem egészséget, gyógyulást, több pénzt, vigyázz az én szeretteimre, az én állásomra, az én házamra, én földemre. Az apostol azt mondja: imádkozzatok minden emberért. És konkrét példaként megemlíti a királyokat és a feljebbvalókat. Mintha azt mondaná: még azokért is imádkozzatok, akikért egyébként nem imádkoznátok. Mert milyenek a feljebbvalók? Hát olyanok, akiket sokszor inkább csak kritizálni tudunk. Pedig, ahogy az Ige mondja, rajtuk múlik, hogy nyugodt és csendes életet éljünk. Lehet értük is imádkozni. A település és az ország vezetőiért, a munkahelyi felettesért, mert az ő munkájuk nagy felelősséggel jár, és feltétlenül hatással van ránk.

      Aztán ennek a mindenkiért való imádságnak megvan a missziói jellege is. Hiába várjuk, hogy egyszer mindenki megváltozik, vagy templomba fog járni, ha nem imádkozunk értük, lehet, hogy semmi változás nem fog történni az életükben. Ha imádkozunk, akkor imádkozzunk mindenkiért. Azokért is, akikért talán senki sem imádkozik. Gondoljuk át, ki az, akiért imádkozhatunk, és vigyük őket Isten elé, mert ez is a mi szolgálatunk lehet.

      Kedves Testvérek! Fogadjuk meg az apostol tanácsát, és legyen imádkozó életünk, hogy imádkozó gyülekezetben élhessünk, és megtapasztalhassuk az imameghallgatás csodáját. Ha pedig meg tanultunk imádkozni, akkor tanuljuk meg azt is, hogy minél többekért imádkozunk, hogy növekedjen az Isten országa, és az imádkozók serege. Ebben is kövessük Urunkat, az Úr Jézust, aki sokszor a hajnali órákban, máskor éjszaka, fáradtan és kimerülten is, de imádkozott, és általában nem magáért, hanem küldetéséért és a többi emberért. Hát adja Isten, hogy mi is növekedjünk, fejlődjünk az imádság kegyelmi ajándékában. Ámen. 

vissza