2 Királyok 12,1-6

2015.10.18.

Pénzügyeink

Kedves Testvérek. Bizonyára vannak olyan témák, amiről úgymond szívesen hallunk a templomban. Azért jövünk, hogy elcsendesedjünk, hogy erőt merítsünk a nehézségekhez, vigasztalást kapjunk a veszteség idején, előre haladjunk a bibliaismeretben, vagy éppen bűnbocsánatra találjunk. Isten üzenete azonban nem kívánságműsor, így mivel a mai ószövetségi szakaszunk erről beszél, és egyébként néhány nappal ezelőtt az újszövetségi igerészben is erről tanított Pál apostol, semmiképpen nem kerülhetjük meg a hitben járó élet anyagi vonatkozásait. És valljuk be őszintén, szükséges is, hogy legalább időnként átismételjük, vagy megtanuljuk, hogy mit is jelent az adakozás, az egyházfenntartói járulék, a perselypénz, hiszen nagyon sok téves elképzelés él, még a rendszeres templomlátogatók gondolataiban is ezekkel kapcsolatban.

De miért is kell ma erről beszélnünk? Ószövetségi szakaszunk választ ad erre a kérdésre. A fiatalon trónra kerülő Jóás királynak eszébe jut, hogy a korábban lepusztult és jelentősen megrongálódott Salamoni templomot fel kellene újítani. Nemcsak azért, hogy jól nézzen ki, hanem legfőképpen azért, hogy ezzel is jelezzék, az egy igaz Isten temploma és annak állapota nagyon fontos. Hiszen a templom az a hely, ahová vágyakozik a hívő ember, ott lel békességre, és ott találkozik a gyülekezet tagjaival. A bálványimádás elterjedésének időszakában pedig szimbolikus jelentőségű, hogy rendben legyen az Isten háza. Az épület felújításához és fenntartásához azonban pénzre van szükség. Ezért sorolja fel a papoknak, akik kezelték a hívők pénzét, hogy milyen forrásokat fordítsanak a templom felújítására.

Három kategóriát mindenképpen megkülönböztethetünk. Az első pénzforrás a szent adományokból adódó összeg, a második az a fejenként kirótt összeg, amelyet mindenki befizetett, a harmadik pedig az a pénz, amit az emberek szívük szerint vittek az Úr házába. Ezt a három pénzforrást vegyük most sorra, és ismételjük át, vagy tanuljuk meg, hogy a mi egyházi gyakorlatunkban hogyan jelennek meg hasonló pénzforrások, és hogyan élhetjük meg az adakozás kegyelmi ajándékát.

1. A templom felújításához szükséges első pénzforrást úgy írta ez a szakasz, hogy a szent adományokból adódó összeg. Már abban az időben is voltak különböző célok, amelyekre a hívek adakozhattak. Rengeteg formája volt a különböző áldozatoknak és fogadalmaknak, amelyek alkalmából ilyen szent célra fizethettek az emberek. A mi egyházi gyakorlatunkban is vannak ilyen lehetőségek. Nálunk is szokás az az adakozási forma, amit úgy nevezünk, úrasztali adomány. Nyilván mindig van valaki, aki az Úrvacsorai jegyekre ad külön pénzt, vagy hoz természetbeli adományt, kenyeret és bort, de ezek mellett még többen is adakoznak az úrasztalára. Az úrvacsorás istentiszteleteket követő alkalmon ki is szoktam hirdetni, hogy hány forint gyűlt össze ily módon, a templomba járó és a háznál úrvacsorázó egyháztagok adományából. Ez nem egy előírt adakozási forma, mégis sokan szoktak ily módon is hozzájárulni gyülekezetünk fenntarthatóságához. Van, aki 500 Ft-ot fizet, van aki 1000-ret, vagy 5000-ret, mert így látja jónak, így határozta el szívében, hogy az Úrvacsorához kötve, Jézus értünk való váltságművéhez kapcsolva hálából adományával támogatja gyülekezetünket.


2. A szent adomány mellett, második pénzforrásként Jóás király egy bizonyos fejenként kirótt összeget jelöl meg. És itt érkezünk meg ahhoz a kérdéses összeghez, amit egyházadónak szoktunk csúfolni, de egyébként a hivatalos neve egyházfenntartói járulék. Miért is szükséges, hogy ki legyen szabva egy bizonyos összeg, amellyel hozzájárulhat az ember a költségekhez? Először is azért, mert az gyülekezetnek is vannak költségei. Ahogy Jóás korában pénzbe került a felújítás, és a templomfenntartás, úgy ma is szükséges ez a fajta forrás. Értelemszerűen mi is befizetjük a számlákat, ami az összes épületünk vonatkozásában egyáltalán nem csekély összeg. Emellett van lelkészi fizetés is, szükséges az épületek karbantartása is, illetve számos egyéb kiadása is van a gyülekezetnek. A kiadásokhoz pedig bevétel szükséges.

Ezért logikus és elvileg természetes, hogy aki szeretné, hogy legyen református gyülekezet, legyen hely, ahol összegyűlünk, legyen lelkész, aki elvégzi a szolgálatokat, hozzájárul a költségekhez. Nem kellene egyházfenntartást fizetni, ha a perselypénzből kijönne minden. Biztosan vannak egyházak, ahol nincs ilyen hozzájárulás, de ott fizetésük tizedét önkéntesen befizetik, vagy ötezreseket, tízezreseket dobálnak a perselybe.

Persze felmerülhet a kérdés, hogy mennyit kell fizetni egyházfenntartói járulékként? Először is le kell szögeznünk, hogy ez nem adó. Ha adó lenne, senki sem panaszkodna, hogy milyen magas ez a 6000 Ft, mert az adót levonják a fizetésből, a javadalmakból, meg sem kapjuk. Ha tudnánk, mennyit adózunk az államnak, azért hogy fent tudja tartani a számunkra szükséges dolgokat, akkor nem panaszkodnánk, hogy mennyit adózunk az egyháznak a hasonló dolgokért. A gyülekezetünkben megállapított hatezer forint, egy irányadó összeg. Ha mindenki ennyit fizetne, más adományok nélkül nem lenne elég a kiadásokhoz.

Egyébként 12 hónapra lebontva havi 500 Ft-ot jelent ez az összeg. Érdemes átgondolni, hogy havonta mennyit költünk rezsire, telefonra, tv-re, vagy újság előfizetésre, ha így nézzük, nem is olyan sok ez az 500 Ft. Persze ezzel együtt is azt mondjuk, hogy kevesebbet is és többet is lehet fizetni. Ha valaki úgy gondolja, hogy ő 3000 Ft-tal tud hozzájárulni az egyház költségeihez, azt is hálás szívvel elfogadjuk egyházfenntartói járulékként. De érdemes tudni, hogy olyanok is vannak, akik tízezer forintot fizetnek, csak ezen a címen. És ha egyszerre mégis soknak találjuk a 6000 Ft-ot, arra is van lehetőség, hogy részletekben fizessük be. Van, aki két-három részletben fizeti be az éves összeget.De a lényeg az, hogy az egyházfenntartói járulék egy önkéntes hozzájárulás, amellyel gyülekezetünk életét, fenntartását segíthetjük és ha ezt tesszük, akkor a mi nevünk is bekerül a választói névjegyzékbe, és szavazati jogunk van az egyházközségi közgyűléseken.

3. A gyülekezet harmadik pénzforrása pedig nem más, mint a szív szerint elkészített adomány, vagyis többek között a perselypénz. Ezzel kapcsolatban mindenekelőtt fontos tisztázni, hogy a templomba nincs belépő. Be is lehet jönni és ki is lehet menni anélkül, hogy pénzt dobnánk a perselybe. Ez ne tartson vissza senkit az istentiszteletről. A perselypénz mértékét is mindenki maga dönti el. Van, aki úgy tartja, hogy a lényeg, hogy koppanjon, van, aki pedig elvből csak papírpénzt tesz bele. Ebben a tekintetben az özvegyasszony két fillérének bibliai története juthat eszünkbe, melyben Jézus elmondja, hogy egy szegény asszony, tulajdonképpen mindenét beledobta a két fillérével a templomi perselybe.

A perselypénznél, de egyébként másféle adakozásnál is azt mondhatjuk, hogy az számít igazán szív szerinti adakozásnak, amikor annyit ad az ember, amennyinek a hiányát már észre veszi. Ami valóban lemondást jelent. Nem jelent igazi áldozathozatalt, ha milliomos vagyok, és úgy dobálok ötezreseket, vagy akár tízezreseket a perselybe. De áldozathozatalt jelent, ha egy kis jövedelemből mindenhéten több száz forintot is felajánlok.A perselypénzhez hasonlóan azonban van még többféle adománytípus is. Van, aki rendszeresen fizet tizedet, egy-egy nagyobb összeget, mert úgy érzi, hálából meg kell tennie.

Aztán olyan is van, aki nem a pénzéből, vagy nem csak a pénzéből, hanem idejéből is áldoz a gyülekezetnek. Ez alatt nem az alkalmak látogatását értem, mert az nem hozzájárulás, hanem részvétel, hanem sokkal inkább az olyanokat, akik munkájukkal, bizonyos segítségeikkel, javaikkal, szolgálataikkal gyülekezetünket segítik. Így is lehet áldozatot hozni Isten ügyéért.

Aztán szintén ismerős az Isten dicsőségére kifejezés, amelynek az a lényege, hogy hálából felajánlunk egy bizonyos összeget. Ilyen szoktak befizetni keresztelő, esküvő alkalmával, de egy-egy temetésnél is, így szoktak hálát adni az elhunyt életéért. Ez sem egy előírt kötelesség, ezek nélkül is elvégzem a szolgálatokat, csak az fizet ily módon adományt, aki szeretne.

Látjuk tehát, hogy számos módja van annak, hogy támogassuk a gyülekezetet. Így működött ez évszázadokkal ezelőtt is, amikor az első gyülekezet tagjai beadták vagyonukat a közösbe, de ma is, mivel nem állami pénzből tartjuk fenn gyülekezetünket, szükséges, hogy valamennyit rááldozzunk egyházközségünk fenntartására.

Ennek a pénzkérdésnek azonban két kulcsa van. Az egyik az a fajta érett gondolkodásmód, hit, amely tudja, hogy mindene Istentől van. Ha tudjuk, hogy Ő adta az életünket, és tőle vannak javaink, akkor sokkal könnyebben le tudunk mondani a számunkra oly fontos anyagiakról. Ha nem az önzés, hanem a javainkkal való sáfárság irányítja tetteinket, akkor örömmel és valóban hálás szívvel tudunk odaszánni javainkból, időnkből, erőnkből, ki miből, hiszen a mi áldozataink csak apró hálagesztusok Isten ajándékaival szemben.

A másik kulcs pedig az a tudat, hogy Isten nem a pénzünket kéri. Az egyház nem kizsigerelni akar, hanem megnyerni az Istennek. Annak a Mindenható Úrnak, akinek nem az a lényeg, hogy befizesd az egyházfenntartói járulékot, hanem az, hogy a szíved az övé legyen, hogy megváltott gyermeke légy. Azonban ahogyan valaki mondta, az tért meg igazán, akinek a pénztárcája is megtért. Vagyis ha elnyerted a Krisztusban való szabadságot, szabaddá válsz arra, hogy felelősen, de áldozatot vállalva bánj a rád bízott javakkal.

Így támogasd a gyülekezet közösségét, segítsd fenntarthatóságát, azért, hogy terjedhessen az Ige, az Isten szeretete, a Jézusban való bűnbocsánat és örök élet. Mert ez a cél. És ha ezt megértetted, nem lesz kérdés, hogy mikor, hogyan, mennyit adj, mert tudod, te mindennél többet kaptál benne, hiszed, hogy ő sokszorosát visszaadja, és megtapasztalod, amit az Ige mond: a jó kedvű adakozót szereti és megáldja az Isten. Ámen.

vissza