2 Korinthus 12,1-10; Hóseás 6,1

2016.11.20.

Elég neked az én kegyelmem...

Kedves Testvérek.

Azt hiszem, ha most ide állna elénk Pál apostol, és személyesen elmondaná ezt a felolvasott szakaszt, valószínűleg kinevetnénk. Mert úgy tűnik, mintha félre beszélne, főleg az utolsó mondatokban. Azt mondja: örömöm telik erőtlenségekben, bántalmazásokban, nyomorúságokban, üldöztetésekben és szorongattatásokban. Hát most valljuk meg őszintén, ki az, aki örül, ha hasonlókat él át?

Ki az, aki például ujjong akkor, amikor nincsen ereje. Nem szoktunk örülni, amikor rosszul vagyunk. Az elmúlt héten engem is mindenféle vírus kerülgetett, és volt olyan nap, hogy nagyon rosszul éreztem magamat, hát mindent el tudtam volna mondani, csak azt nem, hogy most örömöm telik a betegségben.

            Vagy ki az, akinek jól esik, ha bántják? Szerintem senki. Nem szeretjük, ha megbántanak, rosszul esik, sőt, haragot szül, ha például megütnek bennünket, tehát szó sincs arról, amit itt az apostol állít.

            És hát a nyomorúságok, szorongattatások ideje sem éppen örömünnep. Gyakran mutatnak a híradókban természeti katasztrófákat, vagy baleseteket, hát nem sok mosolygós arcot mutatnak az ilyen beszámolók, hiszen aki szenved, az szenved, nem pedig örül.

            Pál azonban mégis erről beszél. Vajon, miért mondja mindezt? Ahhoz, hogy választ találjunk erre a kérdésre, három féle hozzáállást kell megvizsgálnunk igénk alapján. Nézzük meg tehát, melyik az a háromféle embertípus, amely közül egy, bennünket is jellemez.

Az első embertípust az elégedetlenek alkotják. Azok az emberek, akik szinte mindig azt mondják, hogy ami van, az nem elég. Nem elég számukra például egészségi állapotuk. Folyton csak panaszkodnak a problémáik, fájdalmaik miatt, akkor is, amikor súlyos a helyzet, és akkor is, ha semmi komoly bajuk nincsen. Úgy gondolják, hogy mindenki más jobb helyzetben van, és nekik kell a legtöbb szenvedést eltűrniük.

Aztán ide tartoznak azok is, akiknek meg állandóan a pénz körül forognak a gondolataik. Számukra sosem elég az, ami van. Ha már van egy lapos tv, akkor kell a másik szobába is egy. Ha van egy okos telefon, akkor hamarosan új kell, jobbra van szükség. Nincs olyan életszínvonal, amit ne lehetne megszokni, és ami már megszokottá válik, az nem elegendő. Egyre nagyobbak az elvárások, egyre nehezebb előteremteni a kellő mennyiségű pénzt, így pedig egy végtelen ördögi körbe kerültünk.

És hát nemcsak a körülményeinkkel, hanem embertársainkkal kapcsolatban is előkerül az elégedetlenség kérdése. Baj van a munkatárssal, problémás a szomszéd, nem elég jó a gyermek, nem látja el a tőle elvárható feladatokat a szülő, a házastársak hiányosságairól pedig hosszú regényeket tudna írni mindenki, hiszen a hibát sokkal könnyebben felfedezzük egymásban, mint a pozitívumokat.

Így működnek tehát az elégedetlenek, mindig találnak valamit, ami miatt lehet panaszkodni.

Második embertípusunkba azok tartoznak, akik már elégedettek azzal, amijük van, de úgy érzik, hogy mindent maguknak köszönhetnek, minden az ő érdemük.

Elégedettek például anyagi javaikkal, de azért mindig hozzá teszik, én dolgoztam meg minden egyes forintért. Én tanultam ki a szakmát, én jártam végig minden egyes fokozatát a szakmabeli ranglistának, én dolgoztam keményen azért, hogy most elégedett legyek.

Az ilyen emberek ugyanígy beszélnek családjukról is. Én választottam jó házastársat, én neveltem keményen a gyermekemet, én tartottam össze a családot, hát nem csoda, hogy minden rendben van, hiszen én mindent megtettem azért, hogy így legyen.

De az élet bármelyik területéről kérdeznénk őket, minden elégedettségüknek az ő teljesítményük a forrása, igazából azért elégedettek, mert megküzdöttek jelenlegi állapotukért.

A harmadik csoportba pedig azok tartoznak, akik valahogy úgy gondolkodnak, ahogyan Pál apostol. Akik elégedettek. Mert mit mond Pál, mielőtt azt mondaná, hogy örül a nehéz helyzetekben? Arról beszél, hogy Isten mindent kipótol. Önmagában gyenge, nyomorult, kétségbeesett, de Isten jelenlétében mégis megváltozik a felállás. Mert ha Isten ott van vele, akkor nem a körülmények határozzák meg az életét, hanem Isten kegyelme.

Ha Istenben bízik, akkor nem attól lesz boldog, hogyha elkerüli a betegség, a nyomorúság, és mindig csak jól mennek a dolgai, hanem attól, hogy bármilyen helyzetben legyen is, Isten ott van vele.

            Pál belátja, hogy az a bizonyos tüske is, ami ott van az életében, azért van, hogy el ne bizakodjon. Nehogy azt higgye, hogy minden olyan természetes. És kedves Testvéreim, itt érünk el a lényeghez. Ahhoz, hogy be kell látnunk, semmi sem természetes. Panaszkodunk bizonyos dolgaink miatt, közben nem vesszük észre, hogy mennyire sok nem természetes dologban van részünk.

            Van, akinek nem természetes az, hogy talpra tud állni. Van, akinek nem természetes az, hogy mindent hall, vagy mindent lát. Van, akinek nem természetes az, hogy van családja, van, akihez tartozhat. Van, akinek nem természetes az, hogy van ágya, van tető a feje fölött, és nem fázik télen. Mai igénk arra is rávilágít, hogy hálát kell adnunk mindazért, amink van. És ha a harmadik embercsoportba tartozunk, akkor meg tudjuk ezt tenni.

            Meg tudjuk köszönni Istennek mindazt, amivel naponta elhalmoz bennünket. Mert tudjuk, hogy vannak problémáink, de felismerjük, hogy ennek ellenére mégis olyan sok mindent kapunk Urunktól, hogy azt tudjuk mondani: valóban elég. Elég a pénz, mert másnak ennyi sincs, elég az egészségi állapot, mert nagyobb bajunk is lehetne, elég jó a házastársunk, gyermekünk, szülőnk, testvérünk, mert Isten kipótolja a hiányosságokat.

            Persze azért le kell szögeznünk, vannak tövisek az életünkben. Pálnak is volt valami, amit nem ír le pontosabban, és nekünk is van sok minden, ami megnehezíti a hétköznapokat. De ezek a sebeink azért vannak, hogy Isten ellássa, bekötözze őket. Nem véletlenül olvastuk a mai ószövetségi igét Hóseás könyvéből: mert ő megsebez, de be is kötöz, megver, de meg is gyógyít minket. Mert ilyen az Isten. Megpróbál, hogy el ne bizakodjunk, megengedi a rosszat, hogy észrevegyük, nem természetes a jó, de aztán jön, és ellátja a sebeinket, úgy, ahogyan csak Ő tudja ellátni azokat.

            Mielőtt azonban azt gondolnánk, hogy mi szenvedünk, Isten pedig csak kötözgeti a sebeket, jusson eszünkbe mindaz, amit az Úr Jézusban értünk tett. Ézsaiás könyve 53. részében olvashatunk erről a következőképpen: Hiszen a mi vétkeink miatt kapott sebeket, bűneink miatt törték össze. Ő bűnhődött, hogy nekünk békességünk legyen, az ő sebei árán gyógyultunk meg. Mindnyájan tévelyegtünk, mint a juhok, mindenki a maga útját járta, de az Úr őt sújtotta mindnyájunk bűnéért.  Hát adjunk hálát Istennek ezért a szabadításáért, és erőtlenségeink idején is legyen elégedettség a szívünkbe, hogy őszintén el tudjuk fogadni Isten bátorító szavát: elég neked az én kegyelmem, mert az én erőm, erőtlenség által ér célhoz. Ámen.

     Nézzünk meg egy néhány perces interjút egy olyan fiatalemberről, akinek erről az Istenben való megelégedésről szól az élete, és közben gondolkodjunk el azon, mink van, és milyen hálásak lehetünk Istennek.

Kattints ide, hogy megnézd Nick Vujicic bizonyságtételét

vissza