2 Korinthus 4,1-6

2016.10.29.

Majdnem reformáció

2 Korintus 4, 16

 

Kedves Testvérek. Ezekben a napokban ünnepeljük a Reformáció 499. évfordulóját. Ugyanis majdnem 500 év telt el azóta, hogy Luther Márton a Wittenbergi vártemplom kapujára kitűzte 95 tételét, melyben kifejtette mindazt, amit problémaként látott az akkori egyház életében. Fontos alkalom tehát az idei, mert már majdnem ott vagyunk a fél évezredes évfordulón, de azért sokan inkább már a jövő évi nagyobb alkalmaikat készítik elő. Ezzel kapcsolatban készülés közben azon gondolkodtam, hogy a reformációval kapcsolatban az a baj, hogy túl sokszor juthat eszünkbe ez a „majdnem” szó. Az egyház történetében és személyes életünkben is sokszor csak majdnem valósul meg a reformáció. A következő percekben azon gondolkodjunk, hogy mi is a különbség a majdnem reformáció és az igazi reformáció között?

Először is ugorjunk vissza gondolatban a kezdetekhez, és tegyük fel a kérdést, hogy vajon Luther Márton miért pont 1517-ben adott hangot gondolatainak? Ugyanis nagyon érdekes ez a kérdés. A legtöbben azt gondolják, hogy Luther Márton és Kálvin János óriási forradalmárok voltak, és olyan igazságokra jöttek rá, amiket senki más nem vett észre. Hát azt kell mondanom, hogy ez így nem igaz. Az akkori egyház bajait sokan mások is felismerték. Katolikus gondolkodók, egyházi vezetők között többen úgy érezték, hogy össze kellene ülni, és jól át kellene gondolni, hogy milyen reformokra, újításokra volna szükség az egyház életében. Ezért hívták össze az ötödik lateráni zsinatot. Sajnos azonban ez a találkozás nem úgy sült el, ahogyan azt sokan remélték, és szinte semmilyen változást nem hozott az egyházi életbe. Ezért döntött úgy Luther Márton, hogy más módon próbálja elindítani az egyház változásának folyamatát.

            Kitűzte tételeit, majd sokféle segítséget kapott iratainak terjesztéséhez, és néhány hónap alatt nagyon sokaknak felnyílt a szeme, az egyház bűneivel és Isten akaratával kapcsolatban. És bár sok áldása volt ezeknek az éveknek, valójában a reformáció nem sikerült. A legutóbbi lelkésztestületi gyűlésen fogalmazta meg püspök úr, hogy az, hogy jó néhányan kiváltak a katolikus egyházból, vagyis hogy idővel létrejött az evangélikus és a református egyház, az a reformáció legnagyobb kudarca volt. A siker az lett volna, ha az akkori egyház megváltozik, megújul. De sajnos, a változás nem sikerült. Csak majdnem. Voltak, akik szerették volna, voltak, akik komoly áldozatokat hoztak érte, de megújulás nem történt, hiszen egy teljesen új ága jött létre az egyháznak.

            De nemcsak az egyháztörténetben láthatjuk ezt a majdnem reformációt, hanem a Biblia lapjai is sokszor számolnak be erről. Mert az előttünk élő emberek esetében is előfordult, hogy bár nagyon közel jártak a megváltozáshoz, az Istennek tetsző élet megvalósításához, mégis, valami miatt lemaradtak róla. Nézzünk közülük néhány példát.

            Eszünkbe juthat az első testvérpár, Káin és Ábel esete. Isten hamar észrevette, hogy Káin irigy lett testvérére, ezért még időben figyelmeztette, hogy vigyázzon, mert a bűn az ajtó előtt leselkedik rá. Káin pedig, ahelyett, hogy megfogadta volna Isten figyelmeztető szavát, engedett a kísértésnek, és megölte testvérét. Pedig nem sok kellett volna. Csak egy kis alázat Istennel szemben, csak egy kis szeretet Ábel iránt, és akkor helyre állt volna a kapcsolata Istennel is, és öccsével is. De a majdnem az kevés.

            De a gazdag ifjú esete is erről beszél. Ő az, aki úgy ment oda Jézushoz, hogy vallomása szerint mindig is betartotta a törvényeket, és jó ember volt. A mester örömmel mondja is neki, hogy nem vagy messze az Isten országától. Csakhogy egy fogyatkozása neki is volt, el kellett volna osztania a vagyonát, és követnie kellett volna Jézust. Ez azonban már nem ment. Majdnem megtért, majdnem átadta az életét a Megváltónak, de mégsem. Csak majdnem. De a majdnem nem elegendő.

            És a 10 szűz példázatában is hasonló a helyzet. Ott is egy ideig mind a 10 szűz készen állt, csak amikor jött a vőlegény, akkor hiányzott a fele. Pedig ők is ott voltak, ők is készültek, ők is majdnem bejutottak, csak egy kicsivel maradtak le.

            Kedves Testvérek. Felolvasott igénk arról beszél, hogy ne érjük be a „majdnem”-mel. Hogy mire is gondolt pontosan Pál apostol, nézzük meg két felolvasott kifejezésben. Először is azt mondja, hogy nem csüggedünk el. Mivel ilyen szolgálatban állunk, minthogy irgalmat nyertünk, nem csüggedünk el. Nem azt mondja, hogy hát most ki vagyok készülve, elegem van mindenből, feladom, nem bírom tovább, hanem azt, hogy nem csüggedünk el. Nem csüggedünk el, mert irgalmat nyertünk Istentől, és szolgálatban állunk. Aki pedig szolgálatban áll, az nem csüggedhet el.

            Mit szólnánk ahhoz, ha háborúban lennénk, és az ide vezényelt katonák a csata közben elcsüggednének, és feladnák a harcot? Hát nekünk sem szabad túlságosan aggódni, és rettegni életünk különböző dolgai miatt, mert az már biztos, hogy irgalmat nyertünk Istentől. Ha benne hiszünk, ha letesszük elé bűneinket, akkor az örök élet a kezünkben van. Nemcsak majdnem, hanem teljesen. Először tehát azt üzeni Isten, hogy ha teljes reformációt szeretnénk az életünkben, akkor ne csak félig bízzunk Istenben, ne csak majdnem tegyük a kezébe életünket, hanem teljesen. Engedjük el a csüggedést, és ne az aggodalom jellemezze mindennapjainkat.

            A másik kifejezés pedig, amit az apostol itt használ így hangzik: vessük el a szégyenletes titkos bűnöket. Nem félretesszük, nem kicseréljük, hanem elvetjük azokat. Sajnos a reformációnak és saját életünk megújulásának is mindig ez a majdnem szó az akadálya. Majdnem elhagytam egy régi bűnömet. Már most sokkal jobb vagyok, de még azért van, amitől nem tudok megszabadulni.

Majdnem leszoktam az ivásról. Már csak néha veszem elő, és kevesebbel is beérem. Majdnem hűséges vagyok. Éppen csak egy-két beszélgetés, üzenet, kétértelmű tekintet. Már majdnem rábízom magamat Istenre, csak ha baj van, inkább a saját megoldásaimmal próbálkozom, és nem tudok hittel veszteg várni Istenre. Majdnem becsületes vagyok, már csak egy-két csalásban van benne a kezem, de hát azt biztosan megbocsátja majd az Isten. Majdnem kialakult a napi csendes időm, csak még néha elsodornak a tennivalók, és nem marad idő a Bibliára, az imádságra.

Kedves Testvérek, a majdnem az Istennek kevés. Ő másként gondolkodik. Ha Ő azt mondja, hogy legyen, akkor az úgy is lesz. Amint a teremtésnél szavával a káoszból életet teremtett, úgy formálja át mindazok életét, akik ezt elfogadják tőle. Amikor azt mondta legyen világosság, akkor valóban világosság lett. Nem szürkület, nem félhomály, hanem ragyogó világosság. Amikor megformálta a világot, tökéleteset alkotott. Nem félkész dolgokat, nem hibásat, hanem jót.

És amikor az ember rossz döntése miatt mégis felborult ez a tökéletes alkotás, akkor is gondoskodott arról, hogy legyen egy második esélyünk. Fiában, az Úr Jézusban ismét csak tökéleteset adta értünk. Őt, aki nem követett el bűnt, Őt, aki egészen a kereszthalálig szeretett minket. Fiát adta, aki tökéletes váltságot szerzett nekünk, így a kárhozatba vezető úton ismét felkínált egy vészkijáratot számunkra. Hát ez a különbség Isten és közöttünk. Ő nemcsak majdnem szeret, nemcsak majdnem figyel ránk, nemcsak majdnem gondoskodik rólunk, hanem teljesen. És ez a különbség a reformáció és a majdnem reformáció között. Ha mi próbáljuk meg átalakítani az életünket, csak majdnem fog sikerülni. De ha Istentől várjuk életünk átformálását, az valóban sikerülhet.

Kedves Testvérek. Ma, amikor a reformáció majdnem 500. évfordulóját ünnepeljük, kérjük Istent, hogy a mi életünket is formálja át, ne csak majdnem, ne csak félig, hanem teljesen, úgy hogy minden dolgunk neki tetsző legyen. Valljuk meg előtte mindazt, amit elhibáztunk, amitől meg szeretnénk szabadulni, és engedjük, hogy teremtő szavával a saját képére formálhasson. Ámen. 

vissza