2 Mózes 4,10-20

2015.07.19.

Hátrahagyott dolgaink

Lekció: 2 Mózes 3, 6-12; Textus: 2 Mózes 4, 10-20 2015. 07.19.

Kedves Testvérek. Bibliaolvasó kalauzunk szerint az elmúlt napokban kezdtük el olvasni Mózes második könyvét, melynek latin neve Exodus, ami azt jelenti kivonulás. Nyilván azért kapta ezt a nevet ez a könyv, mert fő témája Izrael népének Egyiptomból való kivonulása. Az előző könyvben, még emlékezhetünk rá, azzal fejeződött be József története, hogy miután megbocsátott testvéreinek, egész családja hozzá költözött Egyiptomba, Gósen földjére, és ott folytatták életüket. Akkor még minden szépnek és jónak tűnt, és az is volt, csakhogy idővel Izrael népe megszaporodott az idegen földön, az új uralkodó pedig már nem ismerte Józsefet. Így aztán félni kezdett a növekvő néptől és hamarosan kemény kényszermunkára fogta őket.

Így érkezünk meg Mózes születésének történetéhez, aki Isten kegyelméből megmenekült az egyiptomi üldözésektől, és a lehető legbiztonságosabb helyre, a fáraó udvarába került. Ráadásul, mivel a fáraó lánya talált rá abban a bizonyos gyékénykosárban, előkelő neveltetése is biztosítva volt.Mózes tehát egyiptomi nevelésben részesült, de közben valamilyen úton-módon mégis kapcsolatban lehetett családjával. Ennek részleteit nem írja le a Szentírás, csak annyit tudhatunk, hogy amikor a fáraó lánya rátalál Mózesre, nénje a gyermek saját anyját viszi oda hozzá, hogy szoptassa és gondoskodjon róla amíg felnőve vissza nem adja őt a fáraó lányának. Így aztán Mózes idővel bizonyára megtudta, hova is tartozik igazán, és élete további részében szívügyének tekintette népe sorsát. Ezt bizonyítja az a tette is, amikor meglátva a rabszolgahajcsár kegyetlenségét, hirtelen indulatból megölte azt. Mivel azonban hamar kitudódott a dolog, Mózesnek menekülnie kellett.

Hátra kellett hagynia eddigi otthonát, a fáraó udvarát, az előkelő életmódot, de ami talán meg jobban fájt neki, hátra kellett hagynia családját, és népét, akiknek egyre sanyarúbb lett a sorsa Egyiptom földjén.Egyiptomot és szeretteit ott hagyva Midján földjén telepedett le, ahol családot is alapított. Az újabb jólét közben azonban bizonyára eszébe jutott, hogy vajon mi lehet az otthoniakkal? Vajon élnek-e még a szülők, testvérek, és mi lett szeretett népével? És bár vágyott volna vissza, mégsem kelt útra, mert visszatérését sokféle akadály gátolta. Félt a fáraó haragjától, aki halálra kerestette, de bizonyára félt saját népének megvetésétől is, hiszen azzal, hogy elmenekült, őket is magukra hagyta. Mózes tehát nem akart visszatérni.

Kedves Testvérek. Életünk során velünk is előfordul, hogy valamiért hátrahagyunk olyan személyeket, dolgokat, ügyeket, amelyek egyébként nagyon fontosak számunkra. Így fordulhat elő, hogy egy-egy kapcsolatban hátrahagyjuk a másikat. Jön egy konfliktus, egy veszekedés, egy félreértés és magára hagyjuk például a házastársat. Lehet ezt úgy is, hogy fizikailag is elhagyjuk a másikat, elválunk, vagy külön költözünk, de persze egy fedél alatt is el lehet hagyni a másikat. Erről nem szoktunk olyan sokat beszélni, pedig ez is legalább olyan gyakori, mint a válás. Amikor az egyik beletemetkezik például a munkába. Akár a munkahelyen, akár az otthoni dolgokban, háztartásban. Vagy elmerül egy hobbiban, ami a másik számára nem ad semmit, de elveszi az időt, amit együtt is tölthetnének. Vagy magára lehet hagyni egymást a beszélgetésben. Mi férfiak legtöbben nagyon jók vagyunk abban, hogy morcosan, magunkba fordulva ülünk és nem reagálunk a hozzánk szólók szavára. Ez az, amikor a munka után fejünkben az úgynevezett üres dobozzal akarunk foglalkozni, vagyis a semmivel. A hölgyek pedig eközben megpróbálják kiölteni nekünk szívüket, érzéseiket, mintha semmi más nem volna a világon. És amikor ez a két gondolkodás találkozik, mindkét fél magára marad. Az egyik magára marad az üres dobozban, megbántottan, vagy ingerülten, a másik pedig magára marad az érzéseivel, szintén megbántottan és szintén ingerülten. Mert az egyik vagy a másik, vagy mindkettő csak önmagával foglalkozik.

De nemcsak a házasságban, hanem más emberi kapcsolatainkban is jellemző ez a hozzáállás. Milyen gyakran hagyja magára manapság a szülő a gyermeket. Vagy valaki másért, ahogy sajnos manapság egyre gyakoribb, vagy valami másért, ami elveszi az együtt töltött idő nagy részét. A gyermek egyedül játszik, vagy nézi a tévét, az anyuka pedig ül a gép előtt, nézegeti a facebookon az ismerőseit, vagy gyermekeknek való értelmetlen játékokkal pazarolja az időt. Édesapák vállalnak örömmel és nagy váradalmakkal gyermeket, aztán meg úgy döntenek, inkább kimennek külföldre dolgozni, hogy jólétben élhessen a család. A család pedig jólétben él. Persze az édesapából vendég lesz, akit azért várunk, mert mindig hoz valamit, és aki abban a néhány otthon töltött napban próbálja meg bepótolni a bepótolhatatlant. Nincs mindig ott a betegségben, kimaradhat az első szavakból, első lépésekből, és a gyermek úgy nő fel, hogy van apja, de még sincs.

Aztán folytathatnánk a sort a magukra hagyott szülőkkel. Akik felneveltek minket, akik annak idején mindent értünk tettek, idővel azonban magukra maradtak. Akár fizikai értelemben, otthonokban, néha-néha rájuk telefonálva, akár néhány házzal, utcával arrébb, elhanyagolva. De sok idősödő szülő vár egy-egy beszélgetésre, meghallgatásra, egy kis sétára, gyermekekben, unokákban való gyönyörködésre. És milyen sokan maradnak magukra közülük az élet végéhez közeledve félelmeikkel, a betegség, gyász, és kiszolgáltatottság, érzésével.

Persze nemcsak családtagoktól szakadhatunk el, hanem más emberektől is. Régi, sokat megélt barátságok szakadhatnak meg, igazinak tűnő fellángolások hűlhetnek ki, és még sokáig folytathatnánk a sort.Hátrahagyott dolgainknak azonban egy másik típusát is meg kell említenünk, ami nem az emberi kapcsolatokról szól, hanem sok minden másról. Lehet, hogy egy régi tervünket hagytuk félbe. Elterveztünk egy felújítást, egy építkezést, valamilyen kerti dolgot, ami valami miatt abbamaradt. Régen összejárt a család, a baráti kör, de vagy langyossá vált az együttlét, vagy csak mi vontuk ki magunkat belőle. Régebben igyekeztünk tenni a gyülekezetért, így vagy úgy szolgáltunk, de mostanában már nem érzünk vágyat erre a szívünkben.

Kedves Testvérek. Sokféle terület lehet tehát az életünkben, ahol valakit, vagy valamit hátrahagyhatunk egy időre. Valahogy úgy, mint Mózes. Fontos volt számára családja, sőt, egész népe sorsát a szívén viselte, de valami miatt egy időre mégis menekülnie kellett. Isten azonban úgy látta jónak, hogy Mózest visszaküldi a hátrahagyott emberekért, és a választott nép ügyéért. Tulajdonképpen Mózes születésének és ifjúkorának körülményei mind ezt az küldetést készítik elő. Ahogy életben marad Isten kegyelméből, ahogy bekerül a fáraó udvarába, ahogy átveheti az egyiptomi neveltetést, de közben nemzeti identitása is kifejlődik, mind-mind Isten gondos tervezését bizonyítják. Most azonban, bár az Úr akarata egyértelmű, Igénkben azt láthatjuk, hogy Mózes mégis tiltakozik. Megpróbál kifogásokat keresni, melyekkel talán megúszhatja küldetését.

Először azt mondja, hogy nem fognak neki hinni. Aztán azt kezdi el bizonygatni, hogy ő nem alkalmas erre a küldetésre. Nehéz ajkú, nem valami nagy szónok, inkább küldjön mást Isten erre az útra. Az Úr azonban ragaszkodik tervéhez, és bár újabb segítséget ad Áron személyében a küldetéshez, mégis kiformálja Mózes szívében a szükséges odaszánást. Nem sokkal később pedig már Ő maga megy oda apósához, és közli vele: szeretnék visszamenni testvéreimhez, hadd lássam, élnek-e még. És bár van még mitől tartani, Mózes mégis útra kel, hogy teljesítse ezt a kockázatos küldetést. Még úgy is, hogy tudja, a fáraó szíve sokáig kemény lesz, és a nép számára sem lesz egyszerű az előttük álló időszak.

Testvérek. Mai igeszakaszunk egyértelmű üzenete az, hogy Isten vissza szeretne küldeni mindnyájunkat bizonyos emberekért, bizonyos ügyekért. Mindnyájunk életében vannak olyanok és olyan dolgok, amelyekért vissza kell mennünk. Éppen ezért tegyük fel magunknak a kérdést, hogy mi az, amit hátrahagytunk? Ki az, akit mostanában egy kicsit magára hagytunk? Ki az, akit ránk bízott Isten, de akiről időközben megfeledkeztünk? Mi az, amit nekünk kellene elvégeznünk? Amit úgy érezzük, hogy ránk bízott az Úr és nem másra. Kiért vagy miért kellene visszamennünk? A házastársunkért? A gyermekeinkért, szüleinkért? Egy-egy barátunkért? Vagy többet bízna ránk Isten a munkában, otthoni dolgainkban? Esetleg a gyülekezet közösségében? Mi az, amit hátrahagytál? Mi az, ami nagyon fontos neked, de mégsem foglalkozol vele?

Isten ma is visszaküld bennünket, hogy a ránk bízott küldetést végezzük el. És ne keressük a kifogásokat, ahogyan Mózes tette. Ne mondjuk, hogy már késő, már úgyis mindegy, vagy küldj Uram valaki mást, ne mondjuk, hogy alkalmatlanok leszünk a feladatra, mert ha Isten küld, akkor alkalmassá is tesz. Velünk lesz, segítséget is ad, és rajtunk keresztül beteljesíti akaratát.

Ezt tette akkor is, amikor Fiát, az Úr Jézust adta értünk. Eltervezte megváltásunkat, értünk adta a számára legfontosabbat, annyi különbséggel, hogy Jézus nem kereste a kifogásokat, hanem megalázta magát, szolgai formát vett fel, és önként, szeretetből vállalta értünk a kereszthalált, hogy ne kelljen a kárhozatra jutnunk. Merítsünk hát erőt tőle, és járjuk vele az utunkat, és engedjünk az Ő küldésének, mert amit ránk bízott, azt tőlünk fogja számon kérni. Ámen.

vissza