2 Timóteus 2,11-13

2017.02.05.

Valamit valamiért

Textus: 2 Timóteus 2,11-13                                                            

 

Valamit valamiért. Kedves Testvérek. A mai világban nagyon sok esetben érvényes ez a közmondás, hiszen ha valamit adunk, akkor azért valamit el is várunk. Ha valamiért például fizetek, akkor az legyen olyan, amilyennek mondták, ne legyen jobb, de rosszabb se. Amikor például elromlik egy háztartási gépünk, elvárjuk, hogy ha már fizettünk a javításért, akkor működjön is megfelelően az adott dolog. Bosszantó, amikor a megjavított géphez pár nappal később megint hívni kell a szerelőt. De így van ez emberi kapcsolatainkban is. Valamit valamiért. Ha én segítettem, ha én kölcsön adtam valamit a másiknak, akkor legközelebb elvárom, hogy velem is hasonlóan tegyen az illető. Ahogy a mesében is mondjuk: jó tett helyébe jót várj.

 És bizony Istennel kapcsolatban is sokszor hasonlóan gondolkodunk. Én járok a templomba, befizetem az egyházfenntartói járulékot, hát akkor jó volna, ha cserébe öIsten is megáldaná minden dolgomat. Ha beteg vagyok, akkor gyógyítson meg, ha valamilyen bajba kerülök, akkor oldja meg helyettem. Én jó ember vagyok, nem ártok senkinek, hát akkor Isten is álljon hozzám így, és segítsen meg. Mintha lefizetnénk Istent, hogy cserébe tegye azt, amit mi szeretnénk. Bedobjuk az ima-automatába a jócselekedetet, az adományt, Istentől pedig elvárjuk, hogy dobja ki a kívánt dolgokat.

    Persze emellett az érem másik oldalára is odafigyelünk. Ha valaki látványosan is kerülte a templomot, istentagadó volt, vagy semmi köze nem volt a gyülekezethez, akkor talán megfordul a fejünkben, hogy vele azért nem kellene jót tennie Istennek. Ha például valakiről mindenki tudta, hogy milyen bűnös életet élt, és az utolsó hónapjaiban talán egy betegség következtében mégis Istenhez fordul, akkor olyan igazságtalannak érezzük azt, hogy Isten rajta is könyörül. Mint a szőlőmunkásokról szóló példázatban, ahol a gazda ugyanannyi fizetést ad azoknak is, akik reggeltől dolgoztak, meg azoknak is, akik csak egy-két órát fáradoztak. Hát nehogy már Isten ugyanúgy könyörüljön rajtam is, meg azon is, aki sose tett érte semmit.

            Valamit valamiért. Ez Istennel kapcsolatban is érvényes? Mai igeszakaszunkban erre a kérdésre kaphatunk választ. Pál apostol négy mondatpárt ír le Timóteusnak, amelyről megállapítja, hogy igaz ez a beszéd. A magyar fordításban is látszik, hogy itt egy idézetről van szó, amelyet abban az időben többen is ismerhettek. Ez a négy sor héber versformában lett megírva, így valószínűleg a zsidókból lett keresztyének használták Pál apostol korában. Vegyük sorra ezeket a mondatpárokat, és nézzük meg, Isten hogyan gondolkodik mindarról, amiről eddig beszéltünk!

1. Az első mondatpár így hangzik: Ha vele együtt haltunk meg, vele együtt fogunk élni is. Ezt a mondatot hallva legelőször arra gondolhatnánk, hogy a mártírhalálról beszél Pál apostol. Ha meghalunk Krisztus ügyéért, az evangéliumért, akkor részesülhetünk az örök életben. Lehetséges, hogy a korabeli keresztyénüldözések miatt ez is üzenete volt ennek a mondatnak, de emellett bizonyára nemcsak a fizikai meghalásra vonatkozik az idézet, hanem a bűnnek való meghalásra. Az Úr Jézus azért halt meg a kereszten, hogy a mi bűneinket magára vegye, hogy ne nekünk kelljen a kárhozatra mennünk. Isten igazságos Isten, így valakit meg kellett büntetnie, ugyanakkor Urunk kegyelmes is, így saját Fiát adta értünk. Ha felismerjük, hogy milyen nagy áldozatot hozott értünk ezzel a tettével, akkor sajnálni fogjuk bűneinket, és szomorúak leszünk amiatt, hogy ilyen nagy fájdalmat okoztunk az Úr Jézusnak. Ha pedig megbánjuk bűneinket, akkor egyúttal le is szeretnénk zárni a mi bűnös múltunkat. Erre mondja azt Pál a római levélben, hogy a mi óemberünk megfeszíttetett vele, hogy megsemmisüljön a bűn hatalmában álló test, hogy többé ne szolgáljunk a bűnnek. Ha meghalunk a bűnnek, akkor feltámadunk az Istennek tetsző életre.

Szintén Pál írja egy másik helyen: ha valaki Krisztusban van, új teremtés az, a régi elmúlt, és íme új jött létre. Ezt jelenti meghalni a bűnnek. Lezárni a múltat, és törekedni az Istennek tetsző életre. Ha ezt meg tudjuk tenni, akkor ránk is vonatkozik az ígéret: vele együtt fogunk élni is.

Testvérek, vajon meghaltunk-e már a bűnnek? Lezártuk-e az Istent bosszantó vétkeinket, engedetlenségünket, és szeretnénk-e az Úr Jézussal élni az életünket? Ha igen, akkor Ő belép az életünkbe, és megpróbál minden bűn elleni harcban támogatni bennünket.

2. De menjünk is tovább, és nézzük meg, miről szól a többi sor. Második mondatunk így hangzik: Ha tűrünk, vele együtt fogunk uralkodni is. Ahhoz, hogy lássuk, mit is kell eltűrnünk, gondoljuk át, hogy az Úr Jézusnak mi mindent kellett eltűrnie. Először is istenként magára kellett öltenie az emberi lét korlátait. Türelmesnek kellett lennie, amikor beteg volt, amikor fizikai fájdalomban volt része, és hát ide tartozik a kereszthalál különleges gyötrelme is. Azért, hogy legyőzze a halált, és hogy utána úrként támadhasson fel harmadnapon, el kellett tűrnie az ember lét megpróbáltatásait.

Emellett azonban sokkal nagyobb lelki fájdalmakat is hordoznia kellett. Egész szolgálata alatt folyamatosan támadták, gúnyolták, ellenségei is, de egyszer-kétszer még saját tanítványai is. Előfordult, hogy problémázott földi családja, hogy miért nem foglalkozik velük többet, és leghűségesebb barátai is magára hagyták a szenvedés órájában. Jézus tudta, hogy mindezen át fog esni, de higgyük el, ez egyáltalán nem volt egyszerű számára, nem véletlenül kéri a Gecsemáné kertben, hogy ha lehet, ne kelljen kiinnia a szenvedés poharát.

Az Ő szenvedéséhez képest a mi szenvedésünk eltörpül, azonban mégis szükséges. Isten ugyanis nemcsak megmenti az övéit a kárhozattól, hanem újabb feladatot kínál számukra majd ott a mennyei dicsőségben. Ha mi is tudunk tűrni, akkor küldetésünk lesz a mennyországban. Füle Lajos bácsi mondta el nem sokkal halála előtt, hogy szerinte a mennyországban való élet nem úgy néz ki, ahogyan sokszor mi itt elképzeljük, hogy majd megérkezünk, és akkor semmi dolgunk nem lesz, csak Isten dicsőítése. Azt mondja az Ige, hogy együtt fogunk Uralkodni az Úr Jézussal, ki több, ki kevesebb megbízatást kap, de dolgunk lesz, nem fogjuk lógatni a lábunkat. Ahhoz azonban, hogy mi is uralkodhassunk, először tűrnünk, és sokszor sajnos szenvednünk is kell itt, ebben a földi létben.

    Mi is szenvedhetünk a fizikai dolgok terén. Ott lehet a betegség, a fájdalom az életünkben, amely bármikor váratlanul beköszönthet, és ami sokszor egy egész életen át kísér bennünket. Akkor is, ha hiszünk Istenben, akkor is, ha nem. A bűn következménye a halál, és ennek előzménye, velejárója a betegség. Nem is beszélve azokról a káros dolgokról, káros életmódról, szokásokról, étkezésről, amely nagyban hozzájárul betegségeink kialakulásához. Kisebb, vagy nagyobb mértékben, de mindnyájan szenvedünk testünk korlátai miatt. A kérdés csak az, hogy Krisztussal tűrünk-e, vagy nélküle? Ha vele tűrünk, akkor az azt jelenti, hogy tovább látunk a betegségeknél. Nyilván akkor is fájni fog, ha vele tűrünk, de akkor vigasztalásként ott van a szívünkben a tudat, hogy nála minden fájdalmunk el fog tűnni, és javunkra válik a nagy keserűség. Ha azonban nélküle szenvedünk, akkor a szenvedés elválaszthat bennünket Tőle. Sokan azért nem hisznek Istenben, mert nem tudnak vele tűrni. Úgy érzik, elhagyta őket Isten, mert megengedte, hogy valamilyen fizikai bajuk legyen. Vajon mi melyik embercsoportba tartozunk? Tudunk-e tűrni betegségeink idején, rá tudjuk-e bízni magunkat Istenre, vagy inkább bosszúból hátat fordítunk neki?

       És mi a helyzet a lelki szenvedésekkel? Mert bennünket is támad a szeretetlenség, és a gonoszság. Jönnek a hitetlenek bántásai, és a hívők megszólásai, amelyek mind-mind szorongatják életünket. Az Úr Jézus tűrt, szelíden, szeretettel, nem állt bosszút, pedig megtehette volna, hanem mindvégig kitartott, ezért miután meghalt, fel is támadt, és azóta is uralkodik az Atya jobbján.

      Testvérek. Ha szeretnénk mi is vele együtt uralkodni, akkor meg kell tanulnunk tűrni. Érdemes ezen is elgondolkodnunk. Vajon mennyire vagyunk türelmesek? Mennyit lázadunk Isten felé, és hány alkalommal mondjuk neki őszintén azt, hogy Uram, legyen meg a Te akaratod, én rád bízom magam. A türelem, ebben az esetben nemcsak rózsát terem, hanem az Úr Jézussal való örök együttlétet, együtt uralkodást. Megéri tehát ezt is megtanulni.

3.  Idáig két pozitív mondatpárról beszéltünk, amelynek végén jutalom volt. A harmadik mondatunk azonban más jellegű. Ha megtagadjuk, ő is megtagad minket – idézi Pál apostol. Rögtön le kell szögeznünk, hogy az írásmagyarázók szerint itt nem a Péter féle megtagadásról van szó. Sokkal inkább arról beszél ez az ige, hogy ha valaki egy ideig hitt Istenben, megpróbált neki tetsző életet élni, de aztán mégis eltávolodott tőle, vagyis lezárta a vele való kapcsolatot. Nem építi, nem tesz érte, hanem ahelyett, hogy azonosulna Jézussal, inkább elzárkózik tőle. Őket tagadja meg Jézus. Vagyis mindnyájunknak van felelősségünk. A mi döntésünktől függ az Ő döntése. Ha mi nem döntünk mellette, ha nem vállaljuk, hogy neki élünk, akkor elkárhozunk. Akkor Ő sem fog kiállni értünk, akkor Ő sem fog bevinni bennünket az Ő örök dicsőségébe. Ha nem megyünk vissza az Atyai házhoz, ahogyan a tékozló fiú visszament, akkor Mennyei Atyánk nem fog minket visszafogadni. Ha nem vagyunk ott időben, ahogyan a tíz szűz példázatában 5 nem volt ott a vőlegény érkezésekor, akkor kint maradunk, hiába kiabálunk.

Kedves testvérek. Ott vagyunk-e Urunk közelében? Átadtuk-e neki az életünket? El lehet pazarolni az üdvösséget. Hiába adtuk át Urunknak az életünket valamikor régen, ha visszamegyünk a disznók vályújához, ha elhagyjuk az Atyai házat, ha megtagadjuk őt, akkor ő is meg fog minket tagadni.

4. Idáig mondhatjuk, bizonyos helyzetekben Istennel kapcsolatban is működik a valamit valamiért elv. Ha vele együtt meghaltunk az óembernek, a bűnnek, akkor vele együtt fogunk élni is. Ha tűrünk, akkor vele együtt fogunk uralkodni is. Ha megtagadjuk, ő is megtagad minket.

Utolsó mondatunk azonban arról szól, hogy Isten kegyelme mégiscsak megtöri az emberi logikát. Mert így hangzik a záró szakasz: Ha hűtlenek vagyunk, ő hű marad, mert ő magát meg nem tagadhatja. Félre ne értsük, ez nem azt jelenti, hogy bármit megtehetünk, úgyis megmenekülünk. Isten hűsége azokra vonatkozik, akik az Ő gyermekei. Akik nem tökéletesek, de azok szeretnének lenni, akik tudnak hibázni, de életükkel Mennyei Atyjuknak szeretnének szolgálni. Hozzájuk marad hű az Isten. Még akkor is, ha időnként elbuknak. Ahogyan Péter esetében is így volt. Péter megtagadta Jézust, azonban megbánta vétkét, és szerette a Mestert.

       Van, hogy mi is elbukunk. Isten kegyelme az, hogy bukásaink ellenére, Ő hű marad hozzánk, és az Úr Jézus érdeméért bevisz az örök életre. Ez nem a mi érdemünk, nem a mi jócselekedeteink következménye, hanem csakis Isten szeretetének velejárója. Ha azonban elbukunk, legközelebb már jobban kell figyelnünk, mert nem szabad visszaélnünk az Isten megbocsátó szeretetével.

      Kedves Testvérek. Hálát adhatunk Istennek, hogy pont a mi megváltásunk esetében nem érvényes a valamit valamiért elv, mert ő hűtlenségünk ellenére is hű marad hozzánk, azonban azt is megtudhattuk, hogy van, ami rajtunk áll vagy bukik. Hát haljunk meg Urunkkal a bűnnek, tűrjünk az Ő jelenlétében és a tőle tanult alázattal, valljuk meg őt napról napra, és éljünk neki, hogy már most is, és egykor az örök életben is mellette lehessünk. Ámen. 

vissza