Ézsaiás 43,22-25

2014.12.25.

Isten az Úr Jézusban utánunk jött.

Isten utánunk jön. Mennyei Édesatyánk keres bennünket! Ha gondolatban visszalapozzuk a Szentírást, rájöhetünk, hogy ez az állítás egészen a bűnesettől kezdve megállja a helyét.

Amikor az első emberpár szakított az élet fájáról, mivel felismerték mezítelenségüket azon nyomban elrejtőztek az Úr elől. Rájöttek, hogy hibáztak, hogy engedetlenek voltak, tudták, hogy vétkeztek és menekültek az Úr elől. Félelmük jogos és érthető volt, hiszen Isten egyértelműen megmondta nekik, hogy arról az egy fáról ne egyenek, mert különben komoly következményei lesznek engedetlenségüknek. Isten azonban nem sújtott le rájuk, nem döntött úgy, hogy akkor most magára hagyom ezt a két embert, hanem útnak indult, és kereste szeretett teremtményeit, s kiáltott az embernek: Hol vagy?

Aztán egy nemzedékkel később, amikor Kain megölte testvérét Ábelt, ugyanez történik. A bűnös menekül, lehorgasztja fejét, az Isten pedig utána megy, és megkérdezi a bűnbe esett embert: hol van Ábel, a te testvéred? Kain letért a helyes útról, engedett a kísértésnek és bűnt követett el, de az Isten őt sem pusztítja el, hanem utána megy, és újból magához akarja kötni, kapcsolatban akar lenni vele.

Hasonló esetet láthatunk Mózes történetében is. Ő volt az, aki megölt egy egyiptomit, elmenekült, majd évekkel később Isten megjelent neki, megszólította, és elhívta. A mindenható Isten egy gyilkost is fel tud használni arra, hogy kihozza általa népét Egyiptom földjéről. Hogy lehet ez? Hol van ebben a logika? Emberileg nézve sehol. Az Isten útjai azonban kifürkészhetetlenek.

De így volt ez az Újszövetségben is. Ott voltak a tanítványok, akik 1-2 Jézus mellett eltöltött év után is ugyanolyan gyarló, esendő emberek voltak, akik sokszor a saját jutalmukat keresték, elárulták Jézust, amikor pedig elfogták, rögtön szétszéledtek. Péter ígérete ellenére megtagadta, mások pedig később hitetlenkedve fogadták feltámadásának hírét. De Jézus mégis utánuk megy. Feltámadása után megkeresi őket, megjelenik nekik, és megmutatja sebeit, hogy azok higgyenek.

Vagy emlékezzünk vissza Pál apostolra, aki a keresztyéneket üldözte. És Jézusnak mégis ő kell. Ezért megszólította, elhívta és szolgálatba állította. És ezekből a tanítványokból lettek az első pünkösd nagy igehirdetői, az Ősegyház alapítói, az evangélium terjesztői, és azok, akik még meghalni is készek voltak Jézus Krisztus nevéért. Láthatjuk tehát, hogy az ember folyton elbukott, és az Isten mindig utána ment, és talpra állította, feladatot, küldetést adott neki.

Kedves Testvéreim!

Eltelt több mint 2000 év, és nem sok minden változott. Bár a tudomány, a technika, sokat fejlődött, az emberi értelem számos új és csodálatos vívmánnyal állt elő, természetünk, gondolkodásmódunk azonban nemhogy fejlődött volna, hanem éppen ellenkezőleg még tovább zuhant. Fejlesztjük a technikát, ezzel együtt pusztítjuk a környezetet. Ma már bármit el tudunk intézni otthonról a telefonok és az internet segítségével, ami egyébként nagyon jó, csak az a baj, hogy nem is vágyunk közelebb egymáshoz, így a személyesség, a találkozás már a rokonok között is egyre ritkább. Ma már a szomszéd szoba is messze van. Nincs időnk semmire, nincs időnk a családra, az ismerősökre, barátainkra, de nincs időnk Istenre sem. Megfeledkezünk arról, aki kitalált és megalkotott bennünket, nincs időnk arra, aki idáig évtizedeken keresztül, életünk minden percében figyelt ránk, gondoskodott rólunk, és őrizte életünket.

Inkább találunk magunknak más isteneket. Van, aki bizonyos szenvedélyek rabja. Van, aki önmagát dicsőíti, és így teljesen képtelen a másokkal való közösségre. De van, aki nem tud szabadulni régi fájdalmaktól, lelki terhektől, rendezetlen kapcsolatoktól, nem tud megbocsátani, vagy nem tud újra kezdeni. Persze nem is könnyű mindez. Hiszen idővel minden megszokottá válik, talán kényelmesebb nem felemlegetni, megbolygatni régi dolgokat, felkavarni fájdalmas emlékeket.

De meddig lehet ezekkel élni? Meddig bírja lelkünk a terhet, a ki nem mondott fájdalmakat, sérelmeket? Meddig tudjuk elhallgatni egymás és Isten előtt mindezt? Meddig tudunk haragot tartani? Talán sokakban közülünk felmerültek már hasonló kérdések, főleg ilyenkor Karácsony és újév táján, amikor azért a legtöbben elgondolkodnak egy kicsit az elmúlt éven. Mit kezdhetünk megszokott bűneinkkel, gyarló életünkkel, kemény szívünkkel? Mit kezdünk magunkkal, amikor már igen messze kerültünk az Istentől, amikor már szégyelljük imára kulcsolni kezünket, mert nem tudunk mit mondani az Istennek? Félünk, ahogy Ádám és Éva is félt, hiszen tudjuk, hogy hibáztunk, és nem tudjuk, hogy helyre lehet-e még hozni mindent.

Mit tehetünk ilyenkor? Mi az első lépés? Mi az egyetlen esély? Az, hogy bár úgy tűnik, mindennek vége, és teljesen egyedül maradtunk, mégis ott van mellettünk az Isten. Mert Ő nem fordít hátat a bűnösnek, nem kezd el vádolni, nem emlegeti fel a hibáinkat. Ő csak ott van, jelen van, és ha őszintén kérjük, akkor megbocsát. És nem úgy teszi ezt, ahogyan mi, hogy már nem haragszom, de ott marad bennem a tüske, éveken át, Ő teljesen elfelejti, és eltörli bűneinket. Ahogyan az egész Szentírásban arról olvashatunk, hogyan bocsát meg az embernek, hogyan használja fel a gyarló, esendő, de bűneit megvalló embereket az ő hatalmas céljaira, úgy jön utánunk is, megszólít, és küldetést, célt ad az életünknek.

És bár sokszor azt hisszük, hogy milyen sokat tettünk már az Istennek, hogy milyen sokat olvastunk talán Bibliát, vagy jártunk templomba, mégis rá kell döbbennünk, hogy nem mi tettünk érte, hanem Ő tett meg értünk mindent. Ezt üzeni ma nekünk az Isten: Te voltál az, akinek én szolgáltam vétkeid miatt, te voltál az, akiért én fáradoztam bűneid miatt. Én, én vagyok az, aki eltörlöm álnokságodat önmagamért, és vétkeidre többé nem emlékezem.

Kedves testvéreim! Az a csodálatos, hogy a Teremtő Isten tudja, hogy milyenek vagyunk, ismer minket személy szerint, tudja, kinek milyen fogyatkozásai vannak, és mindez ellenére Ő maga közeledik hozzánk, keres bennünket, és ki akar emelni minket bűnös életünkből. Ő az, aki az első karácsonykor nekünk szolgált, hiszen Fiát, Jézus Krisztust adta helyettünk, Őt küldte, hogy szenvedjen értünk, és bűneinket benne törölte el. És ez, az önfeláldozó, szerető Isten azt mondja, hogy vétkeidre többé nem emlékezem. „Ha megvalljuk bűneinket, hű, és igaz Ő: megbocsátja bűneinket és megtisztít minket minden gonoszságtól.”(1Jn1,9)

Tanuljunk hát Tőle. Tanuljunk megbocsátani régi sérelmeket, rendezni a rendezetlen kapcsolatokat, különösen is most, Karácsony ünnepén, amikor sokan találkozunk, vagy beszélünk szeretteinkkel. Ahogyan Mennyei Atyánk is megbocsátott nekünk és rendezte a vele való kapcsolatunkat Jézus Krisztus által, mi is erre törekedjünk a körülöttünk élőkkel. Még azokkal szemben is, akikről azt gondoljuk, hogy hát velük úgy sem rendeződhet a helyzet. Ők olyas valamit tettek, ami megbocsáthatatlan, amit nem lehet helyrehozni. Testvérem, Isten nem tett kivételt, nem mondta azt, hogy Fiát csak bizonyos emberekért küldte el, hanem érted is, értem is odaadta. Mindnyájunknak bocsánatot kínál. Mi lett volna, ha azt mondja: neked nem bocsátok meg? Nem tehetjük meg, hogy kihagyjunk embereket a megbocsátás alól.

Isten ma is keres minket, ma is vár bennünket, várja, hogy magányunkban elcsendesedve elé tárjuk életünk terheit, és örömeit, várja szavainkat, várja tetteinket, várja, hogy neki adjuk életünket.

Téged is vár az Isten, hogy tedd meg az első vagy a sokadik lépést, hogy aztán tovább vihessen az Ő útján. „Közeledjetek az Istenhez, és közeledni fog hozzátok”.Kívánom, hogy mindnyájan, akik most itt vagyunk, találkozzunk vele ebben az ünnepben imádságban, igeolvasásban, csendességben, hogy megtisztíthasson bennünket. Éljük meg így mostani úrvacsorai közösséget is, mint akik tudják, a megváltó megérkezett, és áldozatával mindent elrendezett helyettünk. Ámen.

vissza