Jakab 5,7-11

2015.12.06.

Türelmes várakozás

Lekció: Zsidókhoz írt levél 10,32-39; Textus: Jakab levele 5, 7-11

Elég volt, elegem van! Kedves Testvérek, ha fel kellene írni, hogy életünk során hány helyzetben és hány alkalommal mondtunk valami hasonlót, bizonyára több lapot is be tudnánk tölteni. Elég volt, mondjuk, amikor a gyermekek, unokák valami olyat csinálnak, amit nem volna szabad, és amelynek következményeit nekünk kell elhordoznunk. Elfogy a türelmünk, amikor olyanokkal kell együtt dolgoznunk, akikkel egyébként szóba sem állnánk, és egy-egy munkanap után kimerülten és ingerülten lépünk be házunk ajtaján. Elegem van, hangzik a felkiáltás, amikor egy házasságban az egyik fél számára betelt a pohár, nem tudja mihez kezdjen társával, nem tudja, hogy lehetne ismét jóra fordítani kapcsolatukat, mert megelégelte a vélt vagy valós sérelmek rengetegét. De nehéz türelmesnek lenni akkor is, ha egy-egy betegség hosszú időre ránk nehezedik, és már unjuk a sok gyógyszert, vagy a kórral járó küzdelmeket, fájdalmakat, és nem látjuk a javulást, nem tapasztaljuk az erősödést.

Elég volt, fakadunk ki, amikor hosszú imádságok után sem érkezik meg a rég várt reménység, vagy áldás, és már szinte haragszunk az Istenre, és szomorú, fájdalmas kérdéssel tekintünk felfelé, miért nem teljesülhet régi vágyunk? De kétségbe esünk, amikor kilátásba kerül munkahelyünk elvesztése, vagy amikor a szeretteinkkel való foglalkozás merít ki bennünket, és megtörhetünk akkor is, amikor anyagilag instabillá válik a helyzetünk, vagy éppen egy haláleset következtében emberi veszteségeket kell elszenvednünk.

Elfogy a türelem, határához ér az erő, és nem tudjuk, mi tévők legyünk ezekben a helyzetekben.Felolvasott szakaszunkban olyan személyekről olvashatunk, akik szintén átéltek hasonlóan nehéz, megpróbáló helyzeteket. Mai istentiszteletünkön vizsgáljuk meg Igénk alapján az Ő hozzáállásukat, miért tudtak türelmesek lenni, és nézzük meg, mit üzen számunkra az Ő életük, példájuk.

Először is Jakab levelének címzettjeiről kell néhány szót ejtenünk. Jakab, aki egy volt Jézus tizenkét tanítványa közül, a kezdeti időkben a központban, a Jeruzsálemben létrejött gyülekezetben szolgált. Azonban nem csak a helyiek iránt érzett felelősséget, hanem az onnan elmenekült és szórványközösségekbe került hívőket is megpróbálta vezetni. Mindnyájunk számára feltűnhetett, hogy Pál leveleihez képest mennyire konkrét, egyértelmű és sokszor már-már nyers is Jakab mondanivalója. Ő nem fogalmaz hosszú mondatokban, hanem egyszerűen és érthetően ad útmutatást, mely által mindenki számára kiderült, hogyan is élhető meg a hit a gyakorlatban.Jakab címzettei között nagyon sokféle ember volt. Szegényebbek, gazdagabbak, közelebb vagy távolabb élők, más-más társadalmi rétegekhez tartozó hívek, akik valamilyen módon idegen földön próbálták megélni hitüket. Féltek az üldözésektől, féltek a Jeruzsálemben a keresztyénekre váró megpróbáltatásoktól, ezért elköltöztek, de mégis meg akartak maradni hitükben. És bár azt gondolták, könnyebb lesz a helyzetük, ha távolabb kerülnek a tűztől, valójában a szórványközösségekben sem volt egyszerű az életük. Nehéz lehetett például elviselni azt a gúnyolódást, amit megtapasztalhattak. Az idegen földön ők voltak azok, akik megtagadták a hitüket, akik féltek az üldözéstől, de ha esetleg időnként hazatértek Jeruzsálembe, ott is kinézték őket, mert nem merték vállalni a próbákat.

De az őket körülvevő vallásos közeg sem lehetett egyszerű, hiszen a görög világban rengeteg pogány kultusz volt jelen, s így könnyen megtántorodhattak hitükben. Nem is csoda, hogy ennyire konkrétan és egyértelműen ír Jakab, hiszen azt szerette volna, ha a magukkal vitt hit mellé konkrét cselekedeteket is hozzáillesztettek volna. Azt leszámítva tehát, hogy közvetlenül nem érintette őket a keresztyénüldözés, nem volt egyszerű a helyzetük, és sokszor ők maguk is megfogalmazhatták az idegen földön, hitbeli kisebbségben élve, hogy elegük van a rájuk nehezedő megpróbáltatásokból, elfogyott a türelmük.

De erről beszél a próféták élete és kora is, akiket Jakab példaként említ levelében, amikor így írja: "vegyetek példát, testvéreim, a szenvedésben és a türelemben a prófétákról, akik az Úr nevében szóltak. Íme, boldognak mondjuk azokat, akik tűrni tudtak a szenvedésekben."Így juthat eszünkbe rögtön Ézsaiás példája, akinek szolgálata során szintén kijutott a megpróbáltatásokból. Abban a korban élt, amelyben kettészakadt az ország, és amelyben a vagyon sokkal fontosabb volt az embereknek, mint a másik ember. Megtehette volna, hogy jövendöléseivel kiszolgálja az előkelő társadalmi rétegeket, de inkább az Úr útját választotta, és hirdette Isten üzenetét, hátha néhány embert megment ezzel. Ő is mondtatta volna, amikor megfenyegették, hogy elég a szolgálatból, Ő is elveszthette volna türelmét, amikor látta a nép képmutató vallásosságát, de mégsem tette ezt.

Vagy ott van Jeremiás, aki már eleve úgy indul a szolgálatba, hogy kételkedik alkalmasságában: "Ó, Uram, Istenem. Íme, nem tudok én beszélni, hiszen még ifjú vagyok!" Isten azonban mégis elküldi, és azzal bátorítja, hogy végig vele lesz. Azonban ezzel együtt is nagyon nehéz utat kellett megtennie. Szembe kellett mennie az ország vezetőivel, a királyokkal, a papokkal, és negyven éven keresztül azt kellett hirdetnie, hogy a babiloni hadsereg be fog törni az országba. Szavainak az lett a következménye, hogy többször letartóztatták és bebörtönözték, és számos alkalommal az életére törtek. Ő is mondhatta volna, hogy elég volt már Uram, és bizony mondta is időnként, lázadt, panaszkodott, de nem fordult meg útján, teljesítette az Isten által neki rendelt küldetést.

A szórványban élő zsidóság és a próféták mellett harmadjára Jób helyzetét említi meg Jakab, a hosszútűrés példájaként. Róla írja a Biblia, hogy tulajdonképpen szinte mindenét elvesztette, mégis meg tudta fogalmazni: az Úr adta, az Úr vette el, áldott legyen az Úr neve. Pedig még mondja is neki a felesége, hogy tagadja meg az Istent, de még a legnehezebb órákban sem fordult el Urától. Pedig ő aztán nyugodtan mondhatta volna, hogy elég volt. Elvesztette gyermekeit, odalettek jószágai, vagyonának nagy része, és súlyos betegségek nyomorították életét. De nem tagadta meg Istent.És ez a közös vonás a felsorolt példákban, hogy az említett személyek, bár kerültek nehéz helyzetekbe, mégsem fordítottak hátat Istennek. Tudták, hogy Ő kézben tartja életüket, gondoskodik róluk, velük van, ezért nincs más lehetőségük, csak türelmesen várni a szabadulásra.

Persze ez nem azt jelenti, hogy Ők sohasem panaszkodtak volna. Hányszor kiáltott fel Jeremiás próféta Istenhez, hogy miért kell ezt prófétálnia, miért kell ilyen és olyan nyomorúságokat átélnie? Vagy hányszor perel Jób a Mindenség Urával, amikor súlyos nyomorúságok érik? Előfordult, hogy lázadtak, de nem fordítottak hátat Istennek. És ez a lényege a hosszútűrésnek. Az eredeti görög kifejezést úgy írhatnánk körül, hogy a türelem nem más, mint hosszan elkeseredés nélkül hordozni a nehézségeket, tudomásul venni az emberi gyengeségeket, és várni ezeknek a végét.

Vajon mennyire jellemez bennünket ez a hozzáállás? Tudunk-e tűrni, vagy hogyan tudunk tűrni? Képesek vagyunk-e tovább látni a bennünket fenyegető nyomorúságoknál?

Erre a másféle látásra mutat az a példa, amelyet Jakab említ igénkben a mezőgazdaság területéről. "Íme a földművelő várja a föld drága gyümölcsét, és türelmesen várja, amíg az korai és késői esőt kap." Hogy megértsük, mit is jelent ez, tudni kell a palesztinai éghajlatról, hogy októbertől májusig volt az esős időszak, májustól októberig pedig a száraz. A korai eső októberben esett, és nélkülözhetetlen volt a téli vetés fejlődéséhez, a késői eső pedig májusban volt várható, és szintén nagyon fontos volt. Májustól októberig pedig jóformán nem is volt csapadék. Ebben a kiszolgáltatottságban, ebben az Isten gondoskodására való hagyatkozásban éltek a földművelők. Nem lehetett türelmetlenkedni, hogy miért nincs eső, nem volt lehetőség az öntözésre, egyszerűen hosszasan várták a meghatározó esőket, hogy azok által Isten gondoskodjon róluk. Ami rajtuk múlott, azt megtették, elvégezték, de a többit Isten kezébe tették. Tűrték a nélkülözést, tudomásul vették a száraz időszak viszontagságait, de bizonyossággal és reménységgel várták a korai esőt, amely által Isten mindent helyreállított és biztosította a folytatást.

Kedves testvérek. Ennek ismeretében két okunk lehet azt mondani, hogy érdemes türelmesnek lenni. Az egyik érv a türelmes hit gyakorlása mellett az, hogy egyszer a mi szenvedésünk is véget ér. Nem kell reménytelenül, lehajtott fejjel aggódnunk a jövendő miatt, mert tudhatjuk, hogy az Úr Jézus vissza fog jönni. El fogja hozni ennek a nyomorúsággal és szenvedéssel teli világ végét. Ahogy az imént említett példában Isten gondoskodik a csapadékról, a folytatásról, úgy ez megállja a helyét a mi személyes életünk folytatásával kapcsolatban is.

Temetések alkalmával szoktuk felolvasni a Jelenések könyvéből azt a részt, amelyben le van írva, hogy mi lesz, amikor vége lesz a mi földi nyomorúságunknak: "Ő velük fog lakni, ők pedig népei lesznek, és maga az Isten lesz velük, és letöröl minden könnyet a szemükről, és halál sem lesz többé, sem gyász, sem jajkiáltás, sem fájdalom nem lesz többé, mert az elsők elmúltak." Bármilyen próbákon megyünk tehát keresztül, ez a reménység a szemünk előtt lebeghet, az örök életben nem lesznek ilyen problémáink. Ma még türelmes Isten, de lesz egy nap, az utolsó nap, amikor véglegesen azt fogja mondani, hogy elég volt. Elég volt a bűnből, elég volt a bűn miatt kialakult nyomorúságokból, és eljött az ideje az Ő uralmának, mellyel véget ér minden megpróbáltatás.

A másik okunk pedig, amely segít a hosszútűrésben az az, hogy Isten is hosszútűrő. Rengeteg alkalommal megmutatta már türelmének mérhetetlen nagyságát, amely bennünket is erre indít. Ráadásul nemcsak tűrte, ahogy szégyent hozunk rá, hanem még Ő hozott áldozatot, hogy nekünk életünk lehessen. Saját Fiát, az Úr Jézust adta értünk, aki eltűrte, hogy megszólták, kigúnyolták, keresztre feszítették, mert meg akarta nyitni számunkra az örök élet útját. El akarta intézni, és el is intézte, hogy ne kelljen szenvedjünk az örökkévalóságban. Kiharcolta, hogy feltámadása által mi is majd feltámadhatunk, és nem kell az örök kárhozatra jutnunk, hanem vele örök közösségben lehetünk.

Az adventi várakozásban tekintsünk hát előre arra a napra, amikor Urunk második eljövetelével véget fog érni sokféle szenvedésünk, és adjunk hálát azért, hogy Isten türelmes hozzánk. Legyen példa számunkra az Ő mérhetetlen türelme, és törekedjünk arra, hogy mi is növekedjünk a türelemben, egymás iránt, és saját próbáink vonatkozásában. Ő adjon ehhez mindnyájunknak sok erőt és mindenek felett való békességet. Ámen.

vissza