János 14,12-29

2017.06.04.

Félelem és vigasztalás

János 14,12-29

 

Ünneplő Gyülekezet! Szeretettel köszöntelek benneteket, a reformáció 500. jubileumi évének Pünkösdjén. Két dolog miatt is különleges ez a mai nap. Az egyik értelemszerűen a Szentlélek kitöltetésének az ünnepe, a másik pedig szintén egy évforduló, ugyanis 97 évvel ezelőtt a mai napon írták alá a trianoni békeszerződést. A pünkösd egy összekötő, a Szentlélek által kapcsolatokat teremtő ünnep, a trianonra való emlékezés pedig pont ennek az ellenkezőjét, az egymástól való fizikai elszakadást jelképezi számunkra. Ebben a látszólagos ellentmondásban figyeljünk most Isten Igéjére, és vizsgáljuk meg felolvasott szakaszunkat, hogy megtudjuk, mit szeretne a Szentlélek a szívünkre helyezni a mai napon.

            Alapigénk, amely Jézus Krisztus a tanítványokhoz intézett búcsúbeszédéből való, két dologra irányítja a figyelmünket. Először is a tanítványok kilátástalan helyzetéről beszél, majd elmondja, mit tesz Jézus ezekért a nehéz helyzetben lévő emberekért. Nézzük most meg ezt a két dolgot, és engedjük, hogy Isten az Ő Lelke által megszólítson bennünket.

 1.    Először tehát azt nézzük meg, milyen nehéz helyzetbe kerültek a tanítványok, amikor Jézus elárulta nekik, hogy már nem sokáig lesz közöttük. A mester búcsúzik. Most még együtt van a tanítványokkal, de már most készíti őket arra az időszakra, amikor majd vissza fog menni az Atyához, ők pedig magukra fognak maradni. Jézus tudja, hogy nem lesz egyszerű ez az időszak, ezért megpróbál minden segítséget megadni a tanítványoknak ahhoz, hogy kitartsanak mellette.

            A tanítványok életét azonban ettől a pillanattól kezdve beárnyékolja az elválás miatti szomorúság és félelem. Szomorúak, mert Jézus nem marad velük, úgy, ahogyan idáig jelen volt, és aggódnak, hogy mi lesz velük a Mester nélkül. Eddig mindig mehettek hozzá, amikor baj volt, kérdezhették, amikor valami nem sikerült, most azonban magukra fognak maradni, és már előre tartanak ettől a helyzettől.

            Kedves Testvérek. A félelem, és az árvaság érzése ma is gyakran a hatalmába kerít bennünket. Hány gyermek aggódik amiatt, hogy szülei sokat veszekednek, és egyszer csak bejelentik, hogy elválnak, külön mennek, és vége az eddigi családi képnek? Vagy hány szülő aggódik szerte a világban fiatal, bulikra, felvonulásokra járó gyermekei miatt, amikor szinte hétről hétre látjuk a hírekben, hogy egy-egy tömegrendezvényen terroristák robbantanak, vagy éppen valamilyen járművel belehajtanak a sokaságba. Vajon nem félünk-e mi is, amikor azt látjuk a híradóban, hogy rakétaelhárítást gyakorolnak a nagyhatalmak, mert bármikor megindíthat egyik, vagy másik egy valódi támadást, és addigra készen kellene állni a védekezésre? De félünk az elnéptelenedő falvak miatt is, hiszen a fiatalok vagy külföldre, vagy nagyobb városokba mennek dolgozni, mert itthon kevesebb a lehetőség, helyükre meg lehet, hogy idővel más népek, más kultúrájú tagjai érkezhetnek majd meg. És persze egyházunk dolgaival kapcsolatban is összeszorulhat a szívünk. Mert bár látjuk az 500. évfordulós reformációs plakátokat a templomokon, és országszerte rengeteg alkalmat, programot szerveznek ebben a jubileumi emlékévben, ettől még nem lesz több hitben járó ember, és ugyanúgy kongani fognak a sok helyen hatalmas, felújított templomok, mint korábban. És nem csoda, hogy aggódnak a hitben járó idősek, vajon 10-20 év múlva lesz-e valaki a gyülekezetben, lesz-e elég ember a lelkészfenntartáshoz, lesz-e, akit érdekelni fog az Isten üzenete, mert a jelen valósága a legtöbb helyen ebbe az irányba mutat.

           2.  Kedves Testvérek. Mi is félünk, ahogyan a tanítványok féltek, amikor Jézus elmondta nekik, hogy el fog menni. Második üzenetünk azonban az, hogy Jézus, mindent megtesz azért, hogy a tanítványok ne féljenek. Megígéri, hogy hamarosan elküldi a Vigasztalót, a Szentlelket, aki által ezt követően is velük lesz. Így aztán a tanítványok belekapaszkodhatnak ebbe az ígéretbe. És ahogyan évszázadokkal, évezredekkel korábban, a bibiai ősatyák rábízták magukat az Isten ígéreteire, úgy állhatnak be a tanítványok is ebbe a sorba, bízva Jézus ígéretében. Ahogyan Ábrahám útra kelt, Isten ígéretei miatt, ahogyan Mózes visszament Egyiptomba, vagy ahogyan Dávid mindvégig bízott Istenben, úgy kapaszkodnak a tanítványok is bele az Úr Jézus szavaiba. Összegyűlnek, imádkoznak, valamennyire azért még aggódnak a jövő miatt, de együtt várják, hogy beteljesedjen Jézus ígérete, és kitöltessen rájuk a Szentlélek.

            Az Úr Jézus ma sem hagy magunkra bennünket. Még ha van is okunk félni, még ha teljesen érthető, hogy bizonyos dolgok beárnyékolják jövőképünket, az Ő ígéretei ma is kapaszkodók lehetnek számunkra. Ne félj, mert megváltottalak. Ne félj, mert én veled vagyok! Vagy, ahogy olvastuk: Békességet hagyok nektek, ne nyugtalankodjék a ti szívetek, ne is csüggedjen! Ha Ő ezt mondja, akkor merjük rá bízni magunkat, és ne vonjuk kétségbe az ő ígéreteit. Mert Szentlelke által ma is jelen van, velünk van, és bátorít bennünket. Ő az, aki által a Bibliából megérthetjük Isten üzenetét, Ő az, aki összetartja a gyülekezeteket, az egyházat, Ő az, aki formálja a hitünket, gondolkodásunkat, nekünk csak engednünk kell, hogy bennünk is elvégezze, amit eltervezett.

            Egy rövid történettel szeretném befejezni a mai igehirdetést, P.I. Gee nyomán. Egy kis házat hatalmas kert vett körül, amelyben szebbnél szebb virágok pompáztak. A házban egy vak férfi lakott. Ő gondozta a kertet. Minden szabad idejét ott töltötte. Az arra járók mindig a kertben látták. Nem szólították meg, csak csöndesen megcsodálták virágait. Egy járókelő azonban nem tudott szó nélkül elmenni a ritka szépségű virágok mellett. Megszólította a vak kertészt: Mondja, hogyan tud ilyen szép munkát végezni a kertjében, amikor ön vak? Egyáltalán, hogyan lett önből kertész? A férfi így válaszolt: Négy oka van annak, hogy kertész lettem. Az első oka az, hogy szeretem a virágokat. Elképzelem, mennyire örülnek a virágok, amikor meglocsolom őket, és gondoskodom róluk. Mádosik oka az, hogym unkám közben megérinthetem a virágaimat. Színüket ugyan nem látom, de változatos formájukat érzékelem ujjaimmal. Harmadszor, azért vagyok kertész, mert nem győzök betelni az illatukkal. Néhágy pillanatnyi csend következett. A kíváncsiskodó türelmetlenül várta, melyik a negyedik ok. És a negyedik ok? –kérdezte izgatottan. A negyedik ok: Ön. Én? Csodálkozott az emberünk. Hogy lehetek én a negyedik ok, amikor ön nem is ismer engem? Nem ismerem, de a virágaimnak köszönhetően összetalálkoztunk, sőt beszélgettünk is egymással. Örülök, hogy ön is szereti a virágokat…azzal átnyújtott egy szál margarétát.

            Kedves Testvérem. Istennek Te vagy az első ok, és az utolsó is. Miattad vállalta az Úr Jézus a kereszthalált, miattad ment le a kárhozatba, és miután feltámadt miattad küldte el Pünkösdkor a Szentlelket, hogy ne kelljen félned, ne kelljen rettegésben élned, hanem vele való örök közösségben lehess. Hát fogadd el, az Ő nagy szeretetét, nézz fel a félelemből, az aggodalmakból, kapaszkodj az Isten ígéreteibe, és fogadd be a Szentlelket, hogy átformálja életedet, és rajtad is beteljesítse ígéreteit. Ámen. 

Készült: Koós Lóránt lelkipásztor pünkösdi prédikáció vázlatát felhasználva. 

vissza