János 3,16 Szenteste örömhíre

2014.12.25.

Az önfeláldozó Isten.

Kedves Testvérek, ünneplő gyülekezet. A Karácsonyt megelőző napokban két kérdés sokunk szívében meg szokott fogalmazódni. Mit fogok kapni, és mit fogok adni? Mert természetesen amellett, hogy a karácsonyfa alatt ki tudja, honnan de mindenki számára ajándékok teremnek, a legtöbb családban azért ezzel-azzal egymást is meg szokták lepni ilyenkor a családtagok.Mit fogok adni?

Ezen törik a fejüket a szülők, nagyszülők, amikor hetekkel az ünnep előtt, vagy épp az utolsó pillanatokban döntést kell hozni az ajándékozás kérdésében. De gondolkodnak a gyermekek is, hiszen egy-egy rajzzal, saját kézzel készített aprósággal, vagy bármilyen kedvességgel ők is egyre inkább átélik az ajándékozás örömét, hiszen ha ezt szokták meg, ők is vágyni fognak erre az érzésre.Emlékszem, amikor az öcsém még egészen kicsi volt, éveken át az volt a szokása, hogy otthon szétnézett, keresett valamit, amit becsomagolhatott, és mindenkinek személyre szólóan átadta meglepetését. Az igazi meglepetés azonban mindig az volt, hogy általában olyan valamit kaptunk, ami egyébként is a miénk volt, csak ő elvette, és becsomagolta. De a lényeg nem is az volt, hogy mit ad, hanem az, hogy ad, hogy ő is ajándékozó.

És tulajdonképpen, bár sokszor elmondjuk, hogy mennyire sok a körítés, milyen sok a külsőség az ünnepben, de azt még a mai világban is el lehet mondani, hogy bár sokan túlzásba viszik is, de az ajándékozás indulata még mindig ott van a szívekben, és a karácsony egyik alapvető üzenete az, hogy adni szeretnénk a másiknak. Akkor is, ha csak egy apró üzenetet írunk, akkor is, ha gyermekként rajzolunk, vagy készítünk valamit, és akkor is, ha felnőttként ajándékot, vagy pénzt adunk gyermekeinknek, unokáinknak.

Az imént látott kis színdarab is tulajdonképpen erről szól. János mester, a kilenc gyermekes édesapa egy éneket ad, a gazdag hölgy pedig sikert és pénzt adna a gyermekeknek, végül azonban a család inkább a felbecsülhetetlen értékű szeretetközösséget és közös éneklést választja, mintsem a pénzt és a sikert. Egyik gyermek sem akar menni, az apuka egyiket sem akarja odaadni, így hát egyelőre maradnak szegénynek, de mégis boldognak. Mert nem mindegy, hogy mit adunk, és nem mindegy, hogy mit kapunk.

Kedves Gyermekek, fiatalok, és kedves felnőttek!Az első karácsony is erről szólt. Amikor ugyanis Isten látta, hogy mi emberek a rosszaságban és a bűnben élünk, feltette magának a kérdést: mit adjak? Mi volna az az ajándék, amely segítene ezeken az embereken? És mivel Isten nemcsak ideig-óráig tartó, mulandó ajándékot akart adni, ezért saját fiát küldte el erre a földre, hogy megszülessen abban a kis betlehemi istállóban, és felnőve kereszthalálával megváltson bennünket a kárhozatból. Így aztán, ha földi életünk lejár, és hittel elfogadtuk ezt az ajándékot, akkor nála folytatódik örök életünk.

Ez a Karácsony örömhíre. Hogy az Isten a bűnt látva nem pusztította el az emberiséget, mint az özönvíz idején, nem engedett az ő igazságából és következetességéből, de mégis úgy rendezte el a dolgokat, hogy Ő maga fizetett meg a mi bűneinkért. Ez az az ajándék, amely a mai napon, 2014 Karácsonyán is a miénk lehet. Mert ő ezt adta, és ma is ezt adja. Bűnbocsánatot és vele való örök életet mindazoknak, akik magukba néznek, és őt hívják segítségül.Kell-e ennél nagyobb ajándék?

A fiatalok biztosan azt gondolják magukban, hát Tiszteletes, azért jól jönne még ehhez egy új laptop, vagy jobb telefon. Lehet, hogy a felnőtteknek is megfordul a fejükben az automatikus válasz, hát azért e mellé, még egy hitelátvállalás, vagy egy befoltozott családi élet is jó volna. De higgyük el, ha ez megvan, ha ez a miénk, akkor minden más a háttérbe szorul. Mert a laptop 5 év múlva már nem lesz jó, a telefon képernyője pedig 10x is be fog törni. De az Isten kegyelme, az Ő ajándéka az nem avul el, az nem megy tönkre, hanem örök életeden keresztül megmarad. És aki átéli, hogy az Isten kegyelmével és szeretetével ajándékozta meg, az egy idő után maga is ajándékozóvá válik.Annak az élete és a karácsonya nem arról fog szólni, hogy mit fogok kapni a másiktól, hanem csakis arról, hogy mit adhatok? Mit adhatok a szeretteimnek, aminek örülnek, mit adhatok, amivel a szeretetemet kifejezhetem, mit kínálhatok, amivel az Isten keze lehetek az ünnepben?A mit fogok kapni kérdés pedig feledésbe merül.

Mert aki megtanul adni, az rájön, hogy ő már mindent megkapott Istentől, amikor Ő elrendezte megváltásunkat. Így pedig késszé válhat arra is, hogy ezt az átélt és megtapasztalt szeretetet, az Isten szeretetét továbbadja.Hidd el, testvérem, ez a legfontosabb. Hiába veszel meg bármit, hiába próbálod meg kitalálni szeretteid leghőbb vágyait, ha az Isten szeretetét nem veszed át és nem adod tovább, akkor üres marad az ünneped. Nem azt mondom, hogy dobjuk ki az ajándékokat, hanem azt, hogy a legnagyobbat, az Istenét ne hagyjuk ott átadatlanul vagy kibontatlanul a fa alatt.

Végül pedig hadd javasoljak valamit az ünnepi órákhoz. Ma este, amikor magunkban, vagy családi közegben leülünk majd átadni vagy kibontani egy-egy ajándékot, mielőtt az elsőt kibontanánk, gondolatban álljunk meg egy percre, és köszönjük meg Istennek az ő ajándékát, amelyet az első karácsonykor az Úr Jézusban mindnyájunknak odaadott.

A történetbeli János gazda szerette a gyermekeit, és a gazdag hölgy boldogságáért sem volt hajlandó lemondani róluk. Mennyei Atyánk azonban nem tartogatta magának az Ő fiát. Bár mindennél jobban szerette, mégis hajlandó volt értünk adni, azért, hogy nekünk életünk lehessen. Ő ma is jön, ma is keres, ma is át szeretné nyújtani az ő szeretetét nekünk, hát fogadjuk el, csomagoljuk ki, és használjuk. Mert úgy szerette Isten e világot, hogy Egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne el ne vesszen, hanem örök élete legyen.

vissza