Kolossé 2,1-7

2017.12.03.

Éljetek is Őbenne!

Kolossé 2,6-7

 

Kedves Testvérek. Isten kegyelméből idén is megérhettük advent első vasárnapját. Ezt a különleges időszakot azonban nemcsak az első adventi gyertya meggyújtása érzékelteti. Az üzletekben, a reklámokban, a nagyobb városokban már november elején elkezdődött a karácsonyi láz, és bár még messze van maga az ünnep, gondolatban vagy valóságosan sokan már hozzáláttak az ilyenkor megszokott dolgok tervezéséhez.

            Ezekben a hetekben sokunkban felszínre tör egy különleges érzés, amely azt suttogja nekünk, hogy igyekezni kell, jól be kell vásárolni, mindenkinek megfelelő ajándékot kell választani, be kell szerezni az ünnepi kellékeket, hozzávalókat, mert ha mindezt elmulasztjuk, nem lehet igazi ünnepünk. Persze minderre erősen rásegítenek az üzletek és a média, mert jönnek az akciók, és bár mindent hihetetlen akcióban veszünk meg, mégis rengeteget költünk.

            A gyermekek a maguk módján éreztetik a szülőkkel, hogy szerintük mire volna szükségük, a szülők pedig megpróbálnak mindent megtenni azért, hogy gyermekeik kívánságát teljesítsék. De nemcsak másokra figyelünk, hanem talán magunknak is többet megengedünk ilyenkor, és sokan olyan dolgokra költünk akár egyénileg, akár családilag, amelyektől valami csodát várunk. Egy régen kívánt háztartási gép, egy különleges ruhadarab, egy telefon, vagy szerszám, bármi, amiről azt gondoltuk, hogy változást fog hozni az életünkbe.

            Csakhogy minden csoda három napig tart. Eltelik az ünnep, újra beindul a hétköznapok darálója, és rájövünk, hogy az a bizonyos dolog nem is volt annyira fontos, nélküle is meglettünk volna. Ráadásul az újévi akciók idején jön a lelkiismeret-furdalás, mert az akciósan drága álmainkat sokkal olcsóbban kínálják. De most már mindegy, a pénz odalett, álom tárgyaink pedig nem hozták meg a kívánt hatást, hanem bekerültek az ajándéksüllyesztő szekrényeinkbe a többi felhalmozott ajándék közé.

            Kedves Testvérek. Sokak életében az Úr Jézussal való kapcsolat is valahogy így működik. Ahogy közeledik a Karácsony, még az egyházidegen emberek is bekapcsolódnak egy-egy mozzanatra az ünnep részleteibe, de miután véget érnek a programok és a megszokott rítusok, már nem kérnek többet az Úr Jézusból.

Van, aki például nem jár az istentiszteletekre, de évről évre eljön adventi koszorút készíteni. Ha jól számoltam már 5. alkalommal szerveztünk adventi koszorúkészítést, a jelenlevők közül legtöbben mégsem tudták, hogy mi is az advent, és mit jelképez a 4 gyertya. Megvan a szívükben a vágy, hogy legyen egy koszorújuk, amivel lehet várni az ünnepet, de csak néhányan vesznek részt a további ünnepi alkalmakon, istentiszteleteken. és néhányan nyitottak az ünnep valódi üzeneteire.

Vagy sokan használják ki ezt az időszakot arra, hogy adományt gyűjtsenek a rászorulók számára, hiszen ilyenkor erre sokkal könnyebben rávehető mindenki. Szeretnénk segíteni, szeretnénk jót tenni, hogy megnyugtassuk magunkat, mi jó emberek vagyunk. Ha van Isten, bizonyára tetszik neki, amit teszünk. De ha itt megállunk, és ennyiben kimerül az ünnepünk, mit sem érünk vele.

Aztán olyan is van, aki különböző hagyományokban, szimbólumokban ünnepel. Az elmúlt napokban elkészült a Betlehemi istálló, és valószínűleg az idén is sokan meg fognak állni előtte. Fiatalok és idősek, családosak, magányosak, miközben nézik a jászlat, egy kicsit irigykednek arra a békességre, amelyet ez a kép szimbolizál. Van, akinek ennyi a Jézushoz való kötődés. Megnézik a babát, mondják a gyerekeknek, unokáknak, nézd csak, ott a kisjézus, aztán hazamennek, és még az ünnep napjaiban is ugyanúgy viselkednek, mint bármelyik hétvégén. Bekapcsolják a tv-t, megeszik, amit elkészítettek, vagy megvettek, talán még a füvet is lenyírnák, ha lenne. Nekik elég a betlehem, elég a csillagszóró, a karácsonyfa, esetleg egy kis családi összejövetel, nem vágynak másra, nem akarnak az ünnep lényegével találkozni.

És a szenteste különleges alkalmát is felhozhatnánk példaként. Tele van a templom, jönnek a hittanos gyerekek, szülőkkel, nagyszülőkkel, elmondják a verset, aztán hazamennek, és az ünnep hátralévő részében a legtöbb családban szóba se kerül Jézus születése. Nem olvassák fel a bibliai történeteket, nem mondják el este a szülők, hogy ki számunkra a legnagyobb karácsonyi ajándék, nem hangzik el egy ének sem, csak maximum a kis karácsony nagy karácsony, nincs imádság, és a hálaadás is elmarad az ünnepből. Csak addig kellett az Isten, míg a gyermek, az unoka szerepelt, utána már jöhet a dínom-dánom, jöhetnek a karácsonyi kellékek, tartalom nélkül.

Valahogy így néz ki a gyökértelen karácsony. Ilyen az, ha a fát, a családot, az ajándékokat, vagy a szeretetet ünnepeljük, az ünnep lényege, az Úr Jézus helyett. Mintha Jézus csak egy lenne az ajándékok közül. Megvesszük az ünnep egy-egy szakaszára, aztán félretesszük. Adjon hangulatot, szeretetet az ünnepi órákra, hozzon egy kis békességet, meghittséget, de utána hagyjon minket békén. Ne akarjon nálunk maradni, hanem viselkedjen úgy, mint a többi ajándék, amely egy ideig jó, egy ideig kívánatos, de aztán már feledésbe merül. És mivel csak így, kellékként számítunk rá, nem is éri el a kívánt hatást.

Még ha meg is érzünk valamit az ő szeretetéből, még ha meg is mozdul a szívünk, mivel nem tudjuk, mit kezdjünk vele, hogyan éljünk a társaságában, inkább elengedjük.

            Úgy vagyunk, vele, mint azokkal a dolgainkkal, amelyeket megveszünk, de nem tudunk rendesen kezelni. Még Ramocsaházán kaptam egy hangfelvevőt, amivel hangszereket, és beszédet is fel lehet venni. Egyszer-kétszer kipróbáltam, de nem szántam rá elég időt, és nem olvastam el a használati utasítást, így csak az alap funkcióit tudtam használni. Most, hogy kint fogunk énekelni az adventi gyertyák meggyújtásánál, végre rászántam magam, hogy megnézem, hogy a zenekarral fel tudjuk játszani a hangszeres alapot, és ott csak rá kelljen énekelnünk. Még most sem tudom minden funkcióját, de már sokkal jobban ismerem, mint néhány nappal korábban.

            Így szokott lenni ez az okos telefonokkal és az okos tévékkel is, hogy megvesszük őket, de igazából közel sem használjuk ki összes funkciójukat, mert nem szánunk időt a megismerésükre. 

Így van ez az Úr Jézussal való kapcsolatunkban is. Érezzük, hogy jó volna közelebb kerülni hozzá, de nem szánunk elég időt a megismerésére. Beengedjük egy-egy pillanatra az életünkbe, az adventünkbe, az ünnepi órákba, aztán nem maradunk meg mellette, tovább megyünk, vagy őt küldjük el magunk mellől.

            Hasonlóan éltek a Kolosséban élő hívek is. Pál igehirdetései nyomán meghallottak valamit az Úr Jézusról, megértettek dolgokat az Ő tanításából, értünk való áldozatából, de nem mentek tovább az ő megismerésének útján. Beérték egy látszat kapcsolattal, a névleges keresztyénséggel. Nem kezdték el komolyan venni Jézus szavát, nem voltak szoros kapcsolatban, hanem felületesen élték meg a hitüket.

            Ezért figyelmezteti őket az apostol mai igénkben, amikor azt mondja: Ha elfogadtátok a Krisztus Jézust, éljetek is őbenne. Ha elfogadtátok, éljetek is őbenne. Ne csak tudjatok róla, ne csak névleges keresztyénekként éljetek, hanem ismerjétek meg őt mélyebben, és ragaszkodjatok hozzá. Legyen életetek részévé. De hogy mire is gondol itt Pál, azt két üzenetben bontsuk ki.

            Az első kifejezés, amivel ezt a Jézussal való kapcsolatot szemlélteti Pál, az a fa gyökérzetének képe. Azt mondja: „gyökerezzetek meg benne.” De mit is csinál a gyökér? Mi a feladata? Először is kapaszkodik. Hajszálereket, és vastagabb, fő ereket is ereszt a földbe, hogy láthatatlanul, de erősen rögzítse a talajhoz a fát. Amikor egy-egy híradóban nagy viharokat látunk, szokták mutatni a gyökerestül kifordult fákat. Olyan nagy volt a szél, hogy még a nagy gyökérzet sem tartotta meg a növényt.

            Pál azt mondja, hogy legyen nagy gyökérzetünk, erősen ragaszkodjunk az Úr Jézushoz, úgy, hogy semmilyen vihar, semmilyen földi próba ne tudjon elválasztani bennünket tőle. De ehhez egészen közel kell kerülnünk Jézushoz. Gyökereinknek körül kell őt ölelnie, össze kell vele fonódnia. Ilyen gyökereink lehetnek a szavaink, tetteink, mindennapi szokásaink, amelyek vele kapcsolnak össze. A napi csendesség, az imádkozás, az istentiszteleti alkalmak, a vele való kommunikáció. Ha belé kapaszkodnak gyökereink, biztos talajon állhatunk.

            Másrészt a gyökér azért is fontos, mert azon keresztül táplálkozik a növény. Azért van olyan sok depressziós, kilátástalan élet, főleg ilyenkor az ünnep közeledtével, mert az emberek nem az Úr Jézus felé eresztik gyökereiket. Nem belőle veszik fel a tápanyagokat. Inkább a tv, inkább a műanyag ünnep, és az üres kellékek. Csak amikor jön a víz, jön a szél, a vihar, az élet próbái, ezek nem tartanak meg semmit és senkit.

Gondoljuk át, vajon életünk gyökerei mit fonnak körül? Mi az, amihez ragaszkodunk, és amiről azt gondoljuk, hogy biztos talajt kínál számunkra? Ne legyünk gyökértelen keresztyének, akik csak az ünnep, a szenzáció miatt kerülnek ideig-óráig az Úr közelébe, és haszontalan tápanyagpótlékokkal próbálnak meg életben maradni.

            A megfelelő irányba való gyökéreresztés mellett azonban a növekedés is nagyon fontos. Erre hívja fel Pál a kolossébeliek figyelmét. Mivel tehát már elfogadtátok az Krisztus Jézust, éljetek is őbenne. Gyökerezzetek meg és épüljetek fel őbenne.

Mert hiába van szép nagy gyökérzet, ha nincs növekedés. Hiába vannak meg a régi nagy fenyőfák gyökerei a parókia mellett, nincsenek fák, mert nincs növekedés. Vagy hiába van még a földben a sok buxus gyökere a templom előtt, abból szép bokor már nem lesz, mert nem fog megfelelően, szép formában növekedni. Lehet, hogy már vannak gyökereink, de törekedjünk arra, hogy még tetszetősebb életünk legyen. Ne akarjunk a cserjeszinten maradni, hanem növekedjünk, épüljünk minden napon.

Építsünk az Úr Jézusra, mert ha rá építünk, jobb esélyeink lesznek. Építsük rá a házasságunkat, egymással való kapcsolatainkat, építsük rá reménységünket, amely miatta lehet garantált bizonyosság. Ne hagyjuk, hogy csonka-bonka maradjon az életünk, hanem eresszük felé gyökereinket, és növekedjünk olyan ütemben, ahogyan az Ő szeretné.

Kedves Testvérek! Adventben az Úr Jézus eljövetelére emlékezünk, és arra várunk. Nem az ünnepet várjuk, nem a csillogást, hanem az Úr Jézust. A megváltót, aki értünk lett testté az első karácsonykor, és aki ígérete szerint újra vissza fog jönni az utolsó napon, lelke által azonban most is jelen van közöttünk. Ha ezt hisszük, és örömmel elfogadjuk, akkor éljünk is őbenne. Eresszük felé gyökereinket, életünk minden apró részletével kapaszkodjunk belé, és engedjük, hogy Ő tápláljon bennünket. Ha ezt tesszük, akkor a vele való kapcsolatunk nemcsak egy ünnepi kellék lesz, nemcsak egy múló pillanat, hanem tartós, mondhatni örökkévaló áldás. Adja Isten, hogy így legyen. Ámen.

vissza