Lekció: Máté 14,1-12 Textus: Máté 14,13-21

2018.02.11.

Próbában-adni

Tiszanagyfalui Igehirdetések

 

Lekció: Máté 14,1-12       Textus: Máté 14,13-21

 

2018. február 11. 

 

Jobb adni, mint kapni. Kedves Testvérek! Mindnyájan ismerjük ezt a közmondást, életünk különböző korszakaiban és helyzeteiben azonban gyakran megfordítjuk. Mert bár valóban jó érzés adni, azért kapni se olyan rossz.

Így van ez már gyermekkorban is. Lehet, hogy rajzolunk egy-egy műalkotást szüleinknek, nagyszüleinknek, de azért várjuk a meglepetéseket, és számítunk az ajándékokra. Johanna lányomon tapasztaltam leginkább ezt a hozzáállást. Előfordul ugyanis időnként, hogy egy-egy kedves gyülekezeti tag hoz egy kis finomságot, és egy idő után Johanna rászokott arra, hogy ha valaki bejön a házunkba, az első kérdése az: mit hoztál? Szeret ő adni is, mindig megkínálja a többieket, de azért nem bánja, ha kap valamit.

Persze később, kamaszkorban is megmarad ez a vágyunk. A pedagógusok tudnának erről beszélni, hiszen a fiatalokon is látszik ez az igény, amikor a kihívó öltözködéssel, a rosszalkodással, meg sok minden mással megpróbálnak egy kis figyelmet kapni.

És persze felnőtt korban is így működik ez. Jobb adni, de azért szeretünk kapni is. A holnapi nappal kezdődik a házasság hete országos programsorozat, amelynek többek között az is célja, hogy a házasságra készülők, és a már házasságban élők is arra törekedjenek, hogy ne csak kapni akarjanak a házasságból, hanem adni is. Sajnos sokan azt gondolják, hogy a házasságnak az a lényege, hogy kapjunk benne. Minket szeressenek, nekünk legyen jó. Ez a fajta szeretet önző, és csak a maga javát keresi. Azért megy tönkre sok házasság, és azért nem is mernek manapság belevágni a fiatalok, mert úgy vannak vele, hogy mi lesz, ha már nem fogok annyit kapni a másiktól. Mi lesz, ha majd meglátok egy szebbet, egy fiatalabbat, egy olyat, aki talán többet adhat nekem? Ha a házastársak nem mindig a maguk javát, és nem mindig a maguk igazát keresnék, hanem azt néznék, hogy mit tehetnek a másikért, akkor ez az egymásért való élés sokkal boldogabbá tenné őket. Csak sokkal nehezebb adni, mint kapni.

Különösképpen így van ez akkor, amikor valamilyen próba van az életünkben. Ha például összeveszünk valakivel, aki fontos számunkra, sokkal nehezebb megélni ezt az adni vágyó, önzetlen szeretetet. A haragtartás, a bosszúvágy bezárva tartja az emberi szívet, és olyankor inkább azzal foglalkozunk, hogy mit adhatna a másik, hogy kérhetne bocsánatot, hogy alázhatná meg magát, mintsem azzal, hogy mi mit tehetnénk a békülés érdekében.

De a betegség idején is hasonlóan működünk. Még ha akarnánk is adni egy kis szeretetet, törődést, odafigyelést a másiknak, a saját gondunk eltereli a figyelmünket. Ilyenkor aztán bőven elég a magunk baja, a kezelések, a fájdalom, a fáradság, türelmetlenség, éppen ezért nagyon nehéz bármit is adni a körülöttünk lévőknek.

És beszélnünk kell a gyász, a veszteség fájdalmas időszakairól is. Amikor elvesztünk valakit, aki a miénk volt, a mi házastársunk, a mi édesapánk, édesanyánk, nagyszülőnk, esetleg gyermekünk, akkor aztán igazán nehezünkre esik az, hogy adjunk valamit a környezetünkben élőknek. Nehéz folytatni az egyszerű hétköznapokat, nehéz úgy tenni, mintha mi se történt volna, nehéz rámosolyogni az emberekre, mert olyankor a magunk fájdalmával vagyunk elfoglalva, ami teljesen természetes, és automatikusan egy kicsit befelé fordulunk.

De vajon jól van ez így? Rendben van, hogy az élet különböző színterein az önzetlen szeretet megélése helyett ösztönösen magunk felé hajlik a kezünk? Mai istentiszteletünkön erre a kérdésre keressük a választ. Segítségképpen mai újszövetségi igénket vegyük elő, és vizsgáljuk meg, hogy az Úr Jézus hogyan viselkedett, egy számára igencsak megpróbáló helyzetben.

Kezdjük mai szakaszunk előzményeivel. Így olvastuk az első mondatot: „Amikor meghallotta ezt Jézus, eltávozott onnan hajón egy lakatlan helyre egyedül.” Kérdés: mit hallott meg Jézus? Milyen hírt kapott, ami arra indította, hogy egy kicsit elvonuljon, és egyedül legyen? A fejezet első szakaszából kiderül, hogy ez a Jézus számára is szomorú hír Keresztelő János haláláról szólt. Máté evangélista részletesen leírja, hogy hogyan is halt meg János. Az egész történetben talán Keresztelő János halálának a módja volt a legszomorúbb, legmegdöbbentőbb. Mert nem arról volt szó, hogy hitéért, tanításaiért megkínozták, vagy kivégezték, hanem igazából holmi úri fogadalom áldozatává vált. Heródes király tett egy felelőtlen fogadalmat, aztán mivel állnia kellett szavát, egy csinos lány táncáért odaadta Keresztelő János fejét. Ennek részleteibe most nem mennék bele, le van írva itt a történetben, a tegnapi szakaszban, csak azt szeretném hangsúlyozni, hogy Jézus számára ez a hír, nagy próba lehetett. Nemcsak azért, mert a pusztába kiáltó szó, az útkészítő, a kemény próféta életét vesztette, hanem azért is, ahogyan mindez megtörtént. Fölöslegesen, értelmetlenül.

Amikor pedig Jézus meghallotta ezt a hírt, eltávozott onnan hajón egy lakatlan helyre egyedül. Bizony, ilyenről is ritkán olvasunk a Bibliában. Mert olyan előfordult, hogy imádkozni, elcsendesedni, feltöltődni, vagy más okból Jézus elvonult egyedül, esetleg a tanítványaival, de hogy gyászolni megy, arról nem igazán kapunk hírt. Most azonban ez a helyzet. Jézus gyászol, ezért magányra vágyik. Most nem szeretne senkit se tanítani, most nem azon jár az esze, hogy sokaságot toborozzon, és beszéljen nekik az Ő országáról, még csak azon se vívódik, hogy hány embert gyógyíthatna meg a környéken, hanem fogja magát, beszáll egy csónakba, és elmegy egy lakatlan helyre.

Csakhogy, a leírásból az is kiderül, hogy a sokaság ezt nem hagyja annyiban. Lehet, hogy tudták, miért vonult el Jézus, előfordulhat, hogy a tanítványok megpróbálták lebeszélni a tömeget Jézus megkereséséről, de egy a lényeg, amikor Jézus kiszállt a hajóból, nagy sokasággal szembesült.

És ez a helyzet az, amiről mai istentiszteletünkön érdemes levonni a tanulságokat. Mert ha arról beszéltem, hogy szeretünk kapni, a hétköznapi életben is, meg a próbák, bajok közepette is, akkor érdemes megnéznünk, hogy Jézus hogyan viselkedik egy hasonló helyzetben.

Két konkrét dolgot említsünk meg, amit Jézus ad a sokaságnak. Ahelyett, hogy Jézus kapna egy kis csendet, egy kis időt a megnyugvásra, először is figyelmet ad a hozzá érkező sokaság tagjainak. Nem zavarja el őket, nem evez vissza a vízre, hogy egy másik helyen valóban magára maradhasson, hanem annyit ír a Biblia: megszánta őket! Megszánta őket, és a maga gyásza helyett a többi ember egyéni próbáira irányította figyelmét. Figyelt a panaszaikra, figyelt betegségeikre, és időt szánt rájuk.

Ez az első dolog Testvérek, amit mi is adhatunk a másik embernek. Ebben az önző világban, az önző emberek között az egyik legfontosabb tovább adható kincsünk a figyelem. Az, hogy figyelünk például a gyermekünkre, unokánkra. Meghallgatjuk, játszunk vele, megkérdezzük, hogy mi történt vele aznap. De fontos ez a figyelem házastársunkkal kapcsolatban is. Hogy amikor a napi teendők, vagy a munka után leülünk együtt vacsorázni a fáradt, kimerült feleségünkkel, férjünkkel, nem az elvárásainkat, az igényeinket zúdítjuk rá, hanem egy kis figyelmet adunk számára. Aki munkából jön, az figyeljen az egész nap otthon levőre, aki pedig otthon volt, figyeljen a munkából megérkezőre. Figyelem, ami meghallgatást, érdeklődést, és az egymásról való tudás igényét jelenti.

De bármelyik családtagunk, munkatársunk, vagy szomszédunk számára nagy ajándék lehet, ha figyelünk rájuk. Persze ez nem azt jelenti, hogy egy „hogy vagy?” kérdéssel le lehet tudni mindent, hanem itt a valódi törődésről van szó. Jézus valóságosan lehajolt az emberekhez, és törődött velük. Megtehetjük ezt egy látogatással, azzal, hogy csak úgy átmegyünk a mi utcánkban lakó magányos gyülekezeti taghoz, ránézünk a gyenge idős ismerősökre, vagy telefonon felhívjuk távolabbi rokonainkat, szeretteinket. Egy-egy ilyen törődő mozzanat rengeteget jelenthet a másik számára. A figyelem tehát az első dolog, amit Jézus felkínál a sokaságnak.

Aztán másodjára azt látjuk, hogy meggyógyította betegeiket. Vagyis felmérte, hogy mire volt szükségük, aztán valóságos segítséget nyújtott számukra. Egy-egy rég óta beteg ember számára teljes életváltozást okozott Jézus segítsége. De ha az egész sokaságot nézzük, az elhúzódó tanítás végén a kenyérszaporítással Jézus mindenkit jóllakatott. Konkrét bajukra konkrét megoldással válaszolt.

Ebben is példa lehet előttünk. Ne csak szóban figyeljünk egymásra, hanem tettekben is. Segítsünk a másikon. Milyen jó lenne, ha naponta csak egy mondatban is, de le tudnánk írni, hogy aznap kinek segítettünk valamit. Elmosogattunk-e a házastársunk helyett, behordtunk-e egy kis fát a szomszédban lakó idős néninek, hogy ne kelljen fáradnia, átadtuk-e a helyünket egy idősebbnek a buszon, vonaton, vagy hasonló konkrét dolgok? Érdemes esténként átgondolni, segítettünk-e valakin? Ha igen, akkor az Úr Jézus szeretete rajtunk is keresztüláradt.

Mert kedves Testvérek, ez a lényeg. Hogy ne csak kapni akarjunk, hanem adjunk is. Még akkor is, amikor a próbáink, nehézségeink leginkább magunkra irányítják a figyelmünket. Adjunk figyelmünkből, segítségünkből, szeretetünkből másoknak, ahogyan Jézus is ezt tette, még szomorú, letört állapotában is. Ha így teszünk, akkor áldásközvetítő életekké lehetünk. Valahogy úgy, ahogyan mai ószövetségi szakaszunkban is láthatjuk.

Mert József egész története is erről beszél. József Isten választott embere, folyamatosan bajba kerül. Testvérei bedobják a kútba, aztán a kereskedők eladják rabszolgának, aztán Potifár felesége hamisan megvádolja, börtönbe zárják, de a végén mindig jól jön ki a különböző próbákból. Azért, mert áldásközvetítő volt. Minden helyzetben hű volt Istenéhez, elveihez, mindig a lehető legtöbbet adta a környezetének, és ezért Isten folyamatosan megáldotta életét. A rabszolgából házi vezető lesz, a börtönbe zárt elítéltből börtönparancsnok, majd pedig a fáraó első kormányzója lesz belőle. Vajon Te és én, tudjuk-e így közvetíteni Isten áldásait?

Kedves Testvérek. Isten országában az egyik legfontosabb mondat az, hogy jobb adni, mint kapni. Nemcsak azért, mert megtanultuk, hanem azért is, mert tudjuk, mi is így kerülhettünk közel Urunkhoz. Hiszen Ő sem azt nézte, hogy mi mit adtunk, vagy adunk neki, hanem csakis Fiára figyelt, aki önmagát adta a keresztre, hogy nekünk bűnbocsánatunk és örök életünk lehessen. Ha tehát ilyen sokat kaptunk Tőle, mi se fukarkodjunk a másikra való figyeléssel, vagy a segítségnyújtással, hanem próbáljuk meg a hétköznapi életben, akár a próbák idején is továbbadni az Úr Jézus áldozatkész szeretetét. Ámen.

 

vissza