Lukács 12,41-48 Légy hű mindhalálig

2014.11.09.

Isten mindnyájunkra ránk bíz embereket, dolgokat, képességeket, ügyeket. Kérdés, mi mit kezdünk ezekkel?

Lukács 12,41-48

Kedves Testvérek. A felolvasott szakasz egy nagyon egyszerű, nagyon emberi kérdéssel kezdődik. Péter, a szókimondó tanítvány teszi fel ezt a kérdést a mesternek: Uram, nekünk mondod, vagy mindenkinek? Nem meglepő ez a kérdés, hiszen azok a példázatok, képes beszédek amelyeket Jézus a megelőző szakaszokban elmondott, nem mindenki számára egyértelműek és érthetőek. Ha egy átlagos sokaság veszi körül Jézust, akkor bizony jogos az igény, Uram, ha nekik mondod, ha mindenkinek mondod, akkor légy szíves magyarázd is meg, mert nem mindenki érti. Másrészt azt is tudjuk, hogy Jézus sok esetben csak a tanítványok hitét mélyítette egy-egy ilyen példázattal, és előfordult, hogy ők maguk is rákérdeztek, mit jelent az adott történet.

Fontos azonban tudnunk, hogy Péter kérdése az után hangzik el, miután Jézus az állandó készenlétre, vigyázásra intette hallgatóságát néhány példabeszéddel. Ezek a példázatok a kitartó hitről és a visszatérő Krisztus kiszámíthatatlan érkezéséről szóltak. Pétert pedig talán éppen ezért érdekli, hogy ez kire vonatkozik? Rájuk, a szűk tanítványi körre, akik éjjel nappal kitartóan Urukkal vannak, akik Jézusért ott hagyták a foglalkozásukat, a családjukat, vagyonukat, céljaikat, vagy a sokaságra, minden más emberre is? Péternek azonban más kérdései is vannak. Ekkor még valószínűleg azt sem értette, amit Jézus küldetéséről mondott, hogy szenvednie kell, meg fog halni és harmadnapon pedig fel fog támadni. Így talán az sem volt világos számára, hogy egyáltalán miféle visszajövetelről van szó, az elhangzott példázatokban. Lehetséges, hogy Péter már ekkor a Krisztussal való uralkodásra készült, hiszen tanítványtársai is erről vitatkoztak, kinek lesz közöttük nagyobb hatalma, ki ülhet majd Jézus egyik és másik oldalán? Tehát kik is azok a boldog szolgák, akik majd virrasztva találkozhatnak Urukkal? Lehet, hogy Jézus itt csak róluk beszél, és az ő különleges szolgálatukról van szó?

Emberi kérdés ez Péter részéről, és a sorok mögött azért érezhető a nagyra törés, amely nagyon általános emberi vágy. A gyerek a szülő fölé akar nőni, a tanítvány a mesterét akarja túlszárnyalni, a környezetünkben ki szeretnénk emelkedni, és bizony így van ez még Isten gyermekei között is. Aki Istennek tetsző életet próbál élni, az legtöbbször, akarva akaratlanul, egy kicsit mindig jobb akar lenni a másiknál. Az Isten országában is a jobb helyekre pályázunk. Éppen ezért nem mindegy, hogy kire vonatkozik a Jézus által elmondott példázat. A mi egyházunkban, gyülekezeteinkben is sokféle szolgálat létezik. Vannak presbiterek, gondnokok, lelkészek, esperesek, hitoktatók, harangozók, és még sorolhatnánk, és ott vannak a gyülekezeti tagok is, meg természetesen azok, akik nem tartoznak az egyházhoz, csak be-betévednek templomainkba valami miatt. Mi is feltehetnénk a kérdést Péterrel együtt, hogy akkor most kik figyeljenek erre a tanításra? Kik azok, akikre azt lehet mondani, hogy felkészülten várják az Úr Jézus visszajövetelét, kik lesznek a boldog szolgák?

Jézus meglepő választ adott a kérdésre. Nem azt mondta, hogy ti, a 12 vagytok a felkészült szolgák, nem is arról beszél, hogy a majdani gyülekezetek vezetői, vagy tagjai lesznek azok, nem mondja, hogy mindenki az lesz, hanem előhúzott még egy példázatot a tarsolyából, mégpedig az okos és a gonosz sáfár esetét.

Ennek a történetnek két fontos tanulságát nézzük most meg. Először is azt üzeni az Úr Jézus hallgatóinak, hogy vegyék komolyan, mindig a gazda dönti el, hogy melyik szolgájának milyen megbízatást ad. A feladatok sokfélék lehetnek, és a megbízatások mennyisége is különbözhet a másikétól. Jézus szava szerint a gazda az, aki kiadja a feladatokat, és ő dönti el, hogy kinek ad több vagy kevesebb küldetést. A példázatban is láthatjuk, hogy nemcsak egyszerű szolgák, hanem sáfárok is vannak. A sáfárokról azt kell tudnunk, hogy ők is szolgák, annyi különbséggel, hogy a gazda a többi szolga fölé rendeli őket egy időre. Amíg a ház ura nincsen otthon, addig a sáfáré a felelősség, a döntés, ő kezeli gazdájának vagyonát. Senki másnak nem felel, csak urának. Így aztán, amikor a gazda elutazik, kiderül, hogy mennyire megbízható és mennyire hűséges a sáfár. Hiszen addig a percig, amíg a gazda haza nem tér, tehet jót is vagy rosszat is, csak rajta áll. Fontos azonban leszögeznünk, hogy a szolgák nem szólhatnak bele a gazda döntésébe, semmi közük ahhoz, hogy kit mennyi feladattal lát el. Egyrészt nem panaszkodhatnak, hogy uram, hát én sokkal többre is képes volnék, én is el tudnám vezetni a házadat, adj még több felelősséget, másrészt nem is dicsekedhetnek hatalmukkal, felelősségükkel, hiszen még ha sok is van rájuk bízva, de akkor is szolgák maradnak.

Kedves Testvérek. Ha magunkra vonatkoztatjuk a példázatnak ezt az üzenetét, akkor felismerhetjük, hogy mindnyájan sáfárok vagyunk. Gazdánktól, a Mindenható Istentől mindnyájan kaptunk sokféle megbízatást. Egyikünk az imádkozásban jó, másikunk a kétkezi munkában, a harmadik az énekléssel szolgál, a negyedik pedig odaszánja adományát. De mivel ilyen sokfélék vagyunk a sáfárság vonatkozásában, akarva-akaratlanul is felütheti a fejét a kísértés, mint Péter esetében, hogy mérjük össze magunkat a másikkal, versenyezzünk sáfárságunk mértékével. Döntsük el, melyikünk a jobb, az ügyesebb, melyikünkre mit és mennyit bízott az Isten. Sajnos sok családot, sok gyülekezetet szétszakít a gonosz ilyen módon, hogy nem azt nézzük egymásban, hogy milyen értékei vannak a másiknak, hanem azt, hogy miben hibázik. Mintha bizonyos esetekben össze akarnánk hasonlítani a ránk bízott küldetéseket, amelyeket egyébként képtelenség összehasonlítani. Amikor Pál apostol az első korinthusi levélben az egy testről és a különböző tagokról beszél, egyértelműen kiemeli, hogy mindegyik tagnak megvan a helye és a maga szerepe a test működésében. Hát valahogy így kellene nekünk is a másikra tekinteni. Még akkor is, ha vannak különbségek.

Mert tény, hogy szolga és szolga között is lehet különbség. A Jézus által elmondott példázatban is vannak egyszerű szolgák, és vannak sáfárok, akikre több bízatott, akiknek nagyobb a felelősségük és a hatalmuk. De szó sincs arról, hogy a különbséget bárki is szóvá tenné a szolgák között. Hiszen a gazda dolga az, hogy kire mit bíz. Jó lenne, ha mi is rá tudnánk bízni Istenre azt, hogy kire milyen feladatot ruház. Nem kell szégyellni, ha mi kevesebbet kaptunk, mint a másik, de dicsekedni sem szabad, ha azt érezzük, ránk több bízatott. Nincs értelme a versengésnek, és nem lehet sorolni a kifogásokat, hogy nekem ez sok, vagy nekem ez kevés, annyi a feladatunk, hogy ami ránk bízatott, azzal jól éljünk.

Ha ránk bízott egy családot, akkor tegyünk meg azért minden tőlünk telhetőt. Ha ránk bízott egy-egy szülőt, testvért, gyermeket, unokát, akkor éljünk a lehetőséggel, és gondoskodjunk róluk. Ha kaptunk tőle egy-egy talentumot, képességet, akkor használjuk azt az ő céljaira. Ha van tőle rendelt munkánk, tennivalónk, akkor azt ne hárítsuk el. Ha úgy érezzük, hogy bizonyos embereket, közösségeket, ügyeket valamilyen szinten ránk bíz az Isten, akkor ne feledkezzünk meg azokról. Ne nézzük irigykedve, hogy a másiknak több van, se szánakozva, hogy a mellettünk élő milyen keveset kapott, hanem sáfárkodjunk a sajátunkkal, hogy amikor visszatér a gazda, munkában találjon.

Hiszen a példázat másik fontos tanulsága az, hogy a gazda visszatér és elszámoltat. Számon kér, mégpedig pontosan annyit, amennyit ránk bízott. Se többet, se kevesebbet. És ezt jó, ha jól a szívünkbe véssük. Ha egész életedben egy embert kellett megnyerned az Istennek, akkor azt az egyet fogja számon kérni rajtad. Ha lehetőséged lett volna nagyobb közösségekben felvállalni, hogy hozzá tartozol, de nem tetted, akkor azért fog számon kérni. Ha egész életedben csak háromszor kértek tőled segítséget, és azt teljesítetted, akkor Isten örülni fog neked. Ha azonban voltak alkalmak, amikor lehetőséged lett volna a segítségnyújtásra, de inkább elfordítottad a tekintetedet, akkor arra biztosan rá fog kérdezni.

Mert a számon kérés mindenkit érinteni fog. Ott pedig nem az lesz a kérdés, hogy milyen jó voltál ebben és abban, hanem csakis az, hogy a rád bízott feladatokkal hogy bántál?Ki tehát a boldog szolga? Nem az, akinek sok van, nem az, akinek kevés van, hanem az, aki hűséges. Aki a rá bízott kincsekkel jól tud élni. A hűség tesz boldog szolgává, nem a pozíció. Nem attól vagy megbízható, mert sokat vagy keveset bízott rád Isten, hanem attól, hogy amit kaptál, azzal Megbízód dicsőségére teszel-e, vagy csak a magad hasznát keresed?

Péter kérdésére a válasz tehát az, hogy a példázat mindenkinek szól, aki kapott valamit az Úrtól. Szól azokhoz, akik többet kaptak, és azokhoz is, akik kevesebbet. Szól a hűségesekhez és szól a hűtlenekhez egyaránt.

De miért hű az egyik, és miért hűtlen a másik sáfár? A legnagyobb különbség a két szolga között az, hogy az okos sáfár szereti urát, mert tudja, tőle van minden hatalma, és tisztában van vele, hogy számon fogja kérni. A gonosz sáfár azonban ura távollétét szereti, mert akkor azt csinálhat gazdája vagyonával, amit csak akar. Az ilyen szolga nem gondol bele, hogy hűtlenségének rossz vége lesz. A hűséges sáfár azonban még több felelősséget és jutalmat fog kapni, mert jól élt a rá bízottakkal. Vajon mi hűséges, vagy hűtlen sáfárok vagyunk? Ha most visszatérne életünk ura, az Úr Jézus, akkor hogyan találna bennünket? Úgy, mint akik neki élnek és örömmel találkoznának vele, vagy úgy, mint akik eldorbézolták, eltékozolták a rájuk bízott kincseket?

Kedves Testvérek. Péter Pünkösdkor jött rá, mit is jelent hű szolgának lenni. Mert bár nagypéntek este még háromszor megtagadja urát, a pünkösdi tömegben azonban már fennhangon hirdeti Isten üzenetét a jelenlevőknek. Hűtlen szolgából hű szolgává lett, aki megértve küldetését jól sáfárkodott a lehetőségekkel, és mindvégig kitartott Ura mellett.

Azonban olyan példát is találhatunk a Szentírásban, amely a hűtlen szolgákról szól. Eszünkbe juthat a Pünkösdkor megalakult jeruzsálemi gyülekezet két tagja, Anániás és Szafira. Ők is, talán Péter szavára tértek meg, és kezdetben hitre jutott házaspárként szolgálták a közösséget és Isten dicsőségét. Azonban amikor mindenki más önzetlenül adakozott a gyülekezet részére, ők megpróbálták megtéveszteni hitbeli testvéreiket, és így Istent is. Adakoztak ők a gyülekezet számára, de azt hazudták, hogy mindent odaadtak az eladott dolgok árából, közben pedig maguknak is tettek el a pénzből. Nem az volt a bűnük, hogy nem adtak mindent bele a közösbe, hanem azt, hogy át akarták verni az Istent. Hálátlanok voltak Istennek, gazdájuknak, be akarták őt csapni, és ezzel meg akarták rontani a gyülekezet közösségét is. Hűtlenségükért pedig halállal fizettek. És bár tudjuk, hogy Isten nem mindig sújt le azonnal a bűnösökre, de azt komolyan kell vennünk, hogy a kegyesség leple alatt is lehetünk hűtlen sáfárok.

Összefoglalva tehát mai üzenetünket, jegyezzük meg, hogy az Úr Jézusban Isten mindnyájunknak megadja az esélyt, a lehetőséget arra, hogy boldog, hűséges szolgák lehessünk. Ránk bíz embereket, képességeket, ügyeket, kezünkbe teszi az ő gyülekezeteinek sorsát, és nem kisebb küldetéssel bíz meg, mint hogy az Ő örömhírét, az ő evangéliumát hirdessük környezetünkben. Az ő dolga, hogy melyikünkre mit bízott, ne is ezt számolgassuk, méregessük egymásban és magunkban, hanem azon, ami ránk bízatott, legyünk hűségesek hozzá.

Ha pedig ezt tesszük, akkor a végelszámolásnál két dologért adhatunk majd hálát. Egyrészt azért, hogy az Úr Jézus értünk és helyettünk meghalt a kereszten, s ezzel ha megvalljuk bűneinket, számunkra is megszerezte a vele való örök közösséget, másrészt pedig azért, mert belépve az ő országába, hűségünkért még több megbízatást kaphatunk majd tőle. Adja Isten, hogy mindnyájan, akik most itt vagyunk, a maga idejében majd átélhessük mindezt. Ámen.

vissza