Lukács 14,15-24_Meghívás és kifogások

2014.11.16.

Mennyei Atyánk mindnyájunkat hív és vár a számunkra elkészített helyre. A kérdés csak az, hogy a kifogásokat keressük, vagy engedünk az ő áldott hívásának?

Textus: Lukács 14, 15-24

Kedves Testvérek. Mai történetünkben egy különleges alkalom eseményeibe nyerhetünk bepillantást. Jézust ugyanis a farizeusok egyik vezetője meghívta ebédelni. Egy olyan ember invitálta az Urat saját hajlékába, akinek a csoportja egyébként sokszor vitatkozott Jézussal, és többen közülük általában a hibát keresték a mesterben. Most mégis, a házigazda hívására egy asztalközösségben vannak, Jézus pedig, ahogy tőle megszokhattuk már, él a lehetőséggel, és megpróbálja elérni hallgatóságát. Nem áll elő semmilyen új tannal, hanem felhasználva az aktuális helyzetet, az asztalközösséget és a vendégséget, formálni próbálja a farizeusok látását.

Amint megérkeznek a vendégek, Jézus arra lesz figyelmes, hogy az érkezők hogyan válogatnak a helyek között. Nem hagyja szó nélkül az eseményeket, hanem szelíden, de határozottan elmond egy példázatot, amelyből az értelmes hallgatóság le tudja szűrni a lényeget. Aki felmagasztalja magát, megaláztatik, aki pedig megalázza magát, felmagasztaltatik. Ezt követően pedig vendéglátóját is megszólítja, és arra buzdítja, hogy legközelebb ne csak olyanokat hívjon meg, akik viszonozni tudják a vacsorameghívást, hanem olyanokat is, akiknek nincs miből viszonozniuk a kedvességet, mert ha ezt teszi, akkor az igazak feltámadásakor vissza fogja kapni tette jutalmát.Ezt hallva az egyik vendég, kissé talán megfeledkezve magáról így szól Jézushoz: Boldog az, aki Isten országának vendége. Egy farizeus házában, farizeusok között, egy farizeus megérzi, hogy Jézusnak igaza van, érzi, hogy jó a közelében lenni, és kijelenti, hogy boldog az, aki ehhez az Úrhoz tartozik, aki az Isten országának vendége.

Jézus pedig válaszul erre a megindító reakcióra, elmondja a nagy vacsora példázatát. A következő percekben gondoljuk végig közösen ezt a példázatot, és nézzük meg, mit üzen nekünk ez által az Úr Jézus. A példázat első része arról szól, hogy a házigazda meghívja a vendégeket. A meghívás formájában több üzenetet is találhatunk. Először is azt olvastuk, hogy ez a bizonyos ember sok vendéget hívott meg. Nem válogatott, nem csupán a szűk baráti körét hívta, nem csak néhány kiválasztott számára szeretett volna egy szép estét biztosítani, hanem sok vendéget meghívott.

A példázat későbbi szakaszában pedig az is elhangzik a meghívással kapcsolatban, hogy amikor a meghívottak nem jöttek el, a házigazda újra elküldi szolgáit, és más embereket is meghív. A második alkalommal már olyanokat is próbál meg elérni, akik egyébként nem szoktak ilyen helyekre járni. Sőt, amikor még ezt követően is úgy látja, hogy van hely, újra elküldi szolgáit, hogy a legkitaszítottabb, legreménytelenebb helyzetben élőket is próbálják meg elérni, azokat, akik biztosan örömmel fognak jönni, mert nem szeretné, ha hiábavalóvá lenne fáradozása.Emellett azt is meg kell jegyeznünk, hogy a meghívás egy lakomára szólt. A gazda asztalközösségre, örömteli együttlétre, és gazdag ellátásra hívja vendégeit. Az asztalközösség abban az időben is különleges jelentőségű volt. Abban a korban, azon a vidéken óriási megtiszteltetést jelentett, ha valaki a saját házába, a saját asztalához hívta meg a vendégeket. Ma már sokkal inkább arrafelé halad a világ, hogy a közös étkezésre nincs szükség. Sok családban a tv előtt van a közös étkezés helyszíne, és nem a beszélgetésről, az együtt létről, hanem a műsorokról szól. Vagy az is nagyon elterjedt, hogy mindenki akkor eszik, amikor megéhezik. Gyorsan a kezembe veszek egy tányért, tálcát, és már viszem is a szobámba az ételt. Így aztán nem kell csodálkoznunk, ha nem is tudunk egymásról és a beszélgetések hiánya miatt sokszor összeveszünk bizonyos dolgokon.

Példázatunkban azonban egy áldott együttlétről van szó, amelyen a gazda biztosítja a jó társaságot, hangulatot és minden szükségeset. A gazda vendégeket hív, mert készült, mert adni szeretne, mert közösségben szeretne lenni az emberekkel, és mindent megtesz azért, hogy megteljen a háza.Testvérek. Jól tükrözi ez a példázat Isten hozzáállását. Mennyei Atyánk, mint jóindulatú gazda, meghívót küld nekünk, embereknek. Azt szeretné, ha vele egy közösségben lennénk. Adni szeretne nekünk, és mindent megtesz azért, hogy nála örök hajlékunk legyen. Nem véletlenül mondta az Úr Jézus: az én Atyám házában sok hajlék van. Én elmegyek, helyet készíteni számotokra. E tekintetben sokkal többet kínál a mi Atyánk, a példázatbeli gazdánál. Nemcsak ideig, óráig való örömöt, jóllakottságot, közösséget, hanem örök együttlétet, boldogságot. Talán erre mondta az a bizonyos farizeus vendég, akiről a bevezetőben említést tettünk, hogy „boldog az, aki Isten országának a vendége.”Isten részéről tehát elhangzik a meghívás, ami már önmagában is megdöbbentő tény.

Miért hív meg bennünket, gyarló, bűnös, engedetlen embereket az az Isten, akinek a bizalmát már az első emberpár is eljátszotta? Miért küld nekünk meghívót az az Isten, aki őseinket kiküldte az Éden kertből? Miért szeretne velünk közösségben lenni az a Mennyei Atya, aki, amikor a Fiát küldte értünk, mi megfeszítettük? Hát egyszerűen azért, mert szeret. Szeretete pedig olyan nagy mértékű, hogy sokaknak, tulajdonképpen mindenkinek jutna belőle. Ezért is olvastuk, hogy sok vendéget meghívott. Sőt, amikor a meghívottak nem mentek, még újabbakra is kiterjesztette a meghívást. Pontosan ezt követhetjük a világtörténelem folyamatában is.

Isten először kiválasztotta Izrael népét. Nem véletlenül szól róluk tulajdonképpen az egész ószövetség. Aztán amikor a zsidó nép egy jó része elutasította az Úr Jézust, Isten megnyitotta az evangélium útját a pogány világ felé is. Az apostolok, és más hűséges igehirdetők elindultak, hogy szerte a világon hirdessék az örömhírt. Ez a folyamat pedig még ma is tart. Európát sokan keresztyénként állítják be, de azt is tudjuk, hogy mivel sok nemzetnél visszautasításra talált az evangélium, tovább megy az üzenet más tájak felé. Manapság pedig már olyan helyeken is szól az ige, ahol néhány évvel, évtizeddel ezelőtt még semmi esély nem volt a misszióra. Keleten is, Indiában és Kínában is rohamosan nő a keresztyének száma, még az üldöztetések ellenére is, mert az Isten ma is küldi az ő szolgáit, ma is hívogat a nagy vacsorára, a közös együttlétre.

De nem menjünk ilyen messzire a saját portánktól, inkább gondolkodjunk el azon, hogy mi vajon elfogadtuk-e ezt a meghívást? Sajnos azt kell mondanunk, hogy mi, akik magunkat templomos, Istenben hívő embereknek valljuk, nagyon jól tudjuk már kezelni ezeket a meghívókat. Gyökössy Bandi bácsi, a huszadik század egyik híres református lelkésze mondta azt, hogy hihetetlen, hogy mennyi igehirdetést képesek vagyunk meghallgatni úgy, hogy hidegen hagy bennünket az ige. És most nyilván magamról is beszélek. Lehet, hogy másokkal is előfordult már, hogy hallgatjuk az igét, talán eszünkbe jut egy-egy bibliai történet, talán meg is érint itt-ott egy-egy szó, de ahogy kilépünk az istentiszteletről, mintha mindent kitöröltek volna a fejünkből. Pedig higgyük el, mi aztán ezer számra kapjuk a meghívókat. Kaptunk meghívót, amikor megkereszteltek, amikor esetleg a konfirmáció alkalmával fogadalmat tettünk, kaptunk meghívót, ha jártunk hittanórára, vagy gyermek istentiszteletre, más igei alkalmakon is átvehettük ezeket, hallhattuk a hívást istentiszteleteken, temetéseken, és még sokféle helyen. De vajon, hányad téptünk össze, hányszor engedtük el a fülünk mellett a hívást, hányszor kerestünk kifogásokat?Talán ez a reakció a leggyakoribb. Amikor halljuk a meghívást, de kifogást keresünk. Jézus is erről beszél a példázat második felében. Három féle kifogást mutat be, amelyek ma is, ha kicsit más formában is, de jelen vannak az életünkben.

Az első ember ezt mondta: Földet vettem, kénytelen vagyok kimenni, hogy megnézzem. Eltelt 2000 év, de a kifogás él. Földem van. Meg kell nézni, gondozni kell. Más nem fogja helyettem elvégezni az otthoni munkákat. Most nem érek rá, nem fogadom el az Isten meghívását. Szabad napom van, hadd csináljam azt, amit szeretnék. Hadd aludjak egész délelőtt, hadd főzzek meg a családnak, hadd üljek a tv vagy a számítógép előtt, majd máskor elmegyek. Először elérem a célomat, elintézem a tennivalóimat, aztán ha még marad időm, akkor majd szakítok időt a meghívómmal való közösségre is. Milyen gyakori kifogás ez az első. Kénytelen vagyok kimenni, kénytelen vagyok elintézni, kérlek ments ki.

A második kifogást kereső ember így válaszolt a gazda üzenetére: „Öt iga ökröt vettem, megyek és kipróbálom.” Mintha csak ma mondaná valaki. Talán nem ökröt veszünk, de sok mindenre költjük a pénzünket, amit persze ki is kell próbálni. Megyek, kipróbálom az új autómat, motoromat. Kipróbálom az új gépemet. Ismerkedek az új laptopommal, és az új okos telefonomat is meg kell még szoknom. Kipróbálom az új receptet, megnézem a moziban az új filmet, vagy inkább nem is megyek moziba, mert otthon is nagy képernyős tv van. Elmegyek a várva várt programra, a szórakozóhelyre, eltöltöm az időt, van mit csinálnom. Az Isten megvár, vele még úgyis találkozhatok eleget. Van valamim, ami fontosabb számomra, mint az Istennel való közösség, ki kell próbálni, használni kell, foglalkozni kell vele, kérlek, ments ki a gazdánál. Testvérek, olyan sok mindent kipróbálunk, csak az Isten ígéreteit nem. Csak arra nem számítunk, hogy ha valamit őérte hátrébb helyezünk, akkor is rendben lesz az életünk, sőt akkor sokkal inkább lesz rendben az életünk. Luther Márton, híres reformátorunk mondta egy nehéz nap előtt: ma sok feladatom lesz, ezért többet imádkozom. Nem hagyta ki az imádságot, a sok tennivaló miatt, hanem még inkább Istenhez láncolta magát.

A példázatbeli harmadik kifogás pedig így hangzik: „Most nősültem, azért nem mehetek.” Vagyis valamelyik emberi kapcsolatom fontosabb számomra, mint az Úrral való közösség. Milyen sokszor hivatkozunk erre is. Ilyenkor van otthon a férjem, vagy a feleségem, hát inkább most vele lennék. Most született a gyermekem, és hát vele azért elég körülményes az egész. Még kinéznek az emberek, hogy ha elkezd sírni. Éppen most toppant be a család, hát hagyjam őket ott magukban? Máskor nem érnek rá.

Testvérek. Vajon miért hozta fel Jézus ezt a kifogást is? Hát azért, mert tudta, ez a mi életünkben is elő fog kerülni. Nyilván mi magunk között megértjük, hogy a gyerekkel tényleg körülményes. Nekem is van kettő, és a feleségemnek sokszor tényleg nem egyszerű. De olyan jó azt látni, hogy vannak, rajtunk kívül is, akik elhozzák már egészen kicsi koruktól a gyermekeket, mert ők is tudják, hogy ha megszokja, akkor majd ő is ide fog nőni. Többször beszéltük már a gyülekezet egy-két tagjával, hogy nagyon nagy százalékban azok maradnak meg a gyülekezetben, akiket gyermekkoruktól kezdve arra szokattak, hogy vasárnap templomba mennek. És tegyük fel felelősen a kérdést magunknak, gyermekeinknek, ha ez így van, ki fog ide járni 40 év múlva? Hát azok, akiket most ideszokatnak. De hol van az a sok gyermek, sok unoka, akinek a neve ott van a keresztelési anyakönyvben? Ki fogadta el a kifogásukat, vagy ki talált ki nekik kifogást? Vagy hol vannak a férjek, feleségek, felnőtt testvérek? Megértjük, hogy más vallásúak, vagy nem élik meg úgy a hitüket, de miért maradunk le velük együtt mi is? Hol vannak azok a családtagok, akik ilyenkor betoppannak? Megértjük, hogy fontosak, hogy ők jelentik számunkra a családot, de miért nem tudják, hogy vasárnap abban az egy órában hová szoktunk menni? De ami sokkal fontosabb kérdés, ki fogja nekik átadni a meghívót? Vagy ki fog szomorkodni, amikor majd kiderül, hogy a számukra elkészített hely üresen maradt? Nem a vendéglátás az, ami a legnagyobb ajándék tőlünk számukra. Sokkal fontosabb, életmentő ajándék lenne, ha valahogy odavezetnénk, odaimádkoznánk őket az Úr Jézushoz.

Hiszen csoda az, amikor családok, testvérek, szülők és gyermekek együtt jönnek az istentiszteletre, vagy más alkalmakra, amikor együtt élik meg az Istennel való közösséget, és együtt veszik át az ő üzeneteit, áldásait. Csoda az, amikor házaspárok egymásba karolva jönnek, vagy kézen fogva ülnek a helyükön, még akkor is, ha talán otthon az alkalom előtt valamin összevitatkoztak.

Kedves testvérek. Mennyei Atyánk ma is hív bennünket. Hívja az erőseket, a gyengéket, a gazdagokat és a szegényeket, hívja az egészségeseket és a nyomorultakat, mindenkit hív, mert nem szeretné, ha egy elkészített hely is üresen maradna. Hagyjuk hát a kifogásokat, fogadjuk el és adjuk tovább a meghívást, hogy már itt, ebben a földi létben, és majd egykor az örökkévalóságban is, vele való áldott közösségben éljünk. Ámen.

vissza