Textus: 2 Sámuel 22.

2018.12.30.

Istenre mutatni

Tiszanagyfalui Igehirdetések

 

Textus: 2 Sámuel 22.               2018. december 30. 

 

Kedves Testvérek! Ilyenkor, az év utolsó napjaiban sokan állnak meg néhány pillanat erejéig, hogy értékeljék a mögöttük lévő év dolgait. Vannak például olyan munkahelyek, ahol egy évzáró alkalmon elmondják az elért eredményeket, kihirdetik az előléptetéseket, előterjesztik a jövő évi terveket, és megbeszélik, mit lehetne másként, jobban csinálni az újévben.

De az emlékezésről szól ilyenkor a televízió világa is. Szilveszterkor a legtöbb csatorna készít egy-egy visszaemlékező kisfilmet, melyben megpróbálják összetömöríteni az előző év dolgait. Összeszedik a legfontosabb híreket, országos és világviszonylatban, kiválogatják a bakikat, legviccesebb műsorokat, vagy újra levetítik a sikeresebb filmeket.

És emlékeznek a politikusok, vezetők is. Felsorolják az év sikereit, sorjázzák az elvégzett feladatokat, hogy mindenki számára egyértelmű legyen, hogy mennyire haladt, vagy éppen nem haladt előre az adott közösség.

De nemcsak ilyenkor év végén szoktunk visszatekinteni életünk egy bizonyos időtartamára, hanem más jeles alkalmakkor is. Kerek születésnapokon, nyugdíjba menetelkor, esetleg egy szerettünk elvesztésekor mindnyájunk családjában előfordulhat, hogy visszaemlékezünk, és értékeljük a mögöttünk lévő dolgokat. Elmondjuk, hogy milyen nehéz volt az élet régen, beszámolunk arról, hogy milyen keményen dolgoztunk, fáradoztunk szeretteinkért, vagy az elhunyt családtagról beszélgetve felsoroljuk, hogy egy-egy nehéz élethelyzetben hogyan tartotta magát, és hogyan segítette tovább a családot az ő kitartása, ereje.

Nemrég láttam egy filmet, ami arról szólt, hogy a temetések után az adott család megnézett egy filmet az elhunyt életéről. Volt egy szakember, a vágó, aki megkapta az elhunyt életének filmjét, és abból össze kell vágnia egy rövid filmet, hogy a halotti toron az emlékezők meg tudják nézni. A vágó mindent megtudott az elhunytról, de nyilván olyan összeállítást kell elkészítenie, amiben az elhunyt pozitív tulajdonságait emeli ki. Csak a jót mutatja be, és emiatt bizony komoly lelkiismereti válságba is került. Mindenesetre a családok nagyon sokat fizettek azért, hogy legyen egy megfelelő emlékezés, amelyben búcsúzásként elhunyt szerettük érdemeit, jó oldalait hangsúlyozzák ki.

De bármilyen legyen is a visszaemlékezésünk, abban azért megegyezhetünk, hogy legtöbbször az én a fontos ezekben a visszatekintésekben. Ha most meg kellene fogalmaznunk a saját 2018-as évünket, mi is valószínűleg így beszélnénk.

Sokat dolgoztam a munkahelyen. Sok erőmet beleadtam a kerti munkálatokba. Ahogy az időm engedte, besegítettem a családi dolgokba, a házastársamnak, gyermekeimnek, unokáknak. És persze próbáltam a gyülekezeti életből is kivenni a részemet, megtalálni a szolgálatomat. Aztán küzdöttem betegségekkel. Volt közte kimerítő, volt közte említésre sem érdemes, voltak fájdalmaim, de volt megerősödés is, amikor helyre jöttek a dolgok. Én voltam erős, én voltam gyenge, én értem el ezt és azt, én maradtam le erről és arról.

Kedves Testvérek! A felolvasott igeszakaszban Dávid királytól is egy ilyen én központú beszámolóra számíthatnánk. A sokat megélt uralkodó ugyanis élete alkonyán visszatekint, és beszámol mindarról, amit átélt.

Ha Dávid ugyanúgy gondolkodna, mint mi, akkor kezdhetné azzal a beszámolót, hogy én vagyok az, aki legyőztem Góliátot. Én, az egykori pásztorfiú, mindössze egy parittyával, és néhány kaviccsal indultam ellene, de mivel olyan jó harcos voltam, így is elintéztem. Ha én nem lettem volna, akkor az egész háborút elvesztettük volna. De így, Góliát halálát látva, megfutamodott a filiszteus sereg.

Aztán folytathatná azzal, hogy de jól járt velem Saul király, amikor a fegyverhordozója, hűséges szolgája voltam. Sok dicsőséget szereztem neki a háborúkban, csatákban, számos alkalommal vezettem a seregét, amikor pedig háborgott a lelke, az én lantjátékom csillapította le indulatait.

Ha Dávid ugyanúgy gondolkodna, mint mi, akkor saját királyságáról is sokat beszélne. Én fogtam össze Júda törzseit, én szilárdítottam meg a birodalmat a kívülállók szemében, én tettem gazdaggá az országot, sőt, még a templomépítés minden részletét is előkészítettem fiam számára. Elkészítettem a terveket, megrendeltem, kifizettem és elhozattam az alapanyagokat, az utódomnak már csak hozzá kellett látnia a munkálatokhoz. Szövetségeseket gyűjtöttem, ellenségeim rettegtek seregemtől, legyőztem a lázadókat, felkelőket, és egy stabil országot hagytam fiamra.

De nemcsak sikereiről, hőstetteiről, hanem megpróbáló életszakaszairól is beszélhetne. Elmondhatná, hogy milyen sokat kellett menekülnie Saul elől. Aztán beszámolhatna arról, hogy élte meg fia lázadását, és a filiszteusokkal való örökös háborút. Leírhatná gyászait, külső ellenségeit, vagy belső bajkeverőinek névsorát. És ha őszinte, akkor saját bűneit is felsorolná, mert abból is akadt bőven.

Kedves testvérek! Ha Dávid ugyanúgy gondolkodna, mint mi, akkor az ő visszatekintése is én központú lenne. Azonban felolvasott szakaszunkban Dávid elsősorban nem magáról beszél. Ahelyett ugyanis, hogy a saját érdemeit, vagy kudarcait sorolná, Istenre mutat.

Nem rövid ez az emlékezés, mégis végig Istenről van szó benne. Az Úr az én kőszálam, váram és megmentőm. Az Úr az én pajzsom. Nyomorúságomban az Úrhoz kiáltok. Lenyúlt a magasból és fölvett, a nagy vizekből kihúzott engem. Rám törhetnek a veszedelem napján, de az Úr az én támaszom. Te vagy, Uram a mécsesem, az Úr fénysugarat ad nekem a sötétségben. Az Isten útja tökéletes, az Úr beszéde színigaz. Isten az én erős menedékem. Felruháztál erővel a harcra, térdre kényszerítetted támadóimat. Él az Úr, áldott az én kősziklám. Nagy győzelmet ad királyának az Úr és hűséges marad fölkentjéhez, Dávidhoz és utódaihoz örökké.

Vagyis Dávid folyamatosan Istenre mutat. Úgy tekint vissza életére, hogy közben az Úrra irányítja a figyelmünket. Isten védte meg őt, nem pedig a maga ereje miatt volt sikeres a harcban. Az Úr adta a győzelmeket, nem pedig Dávid saját bölcsessége. Isten adta a helyes gondolatokat, döntéseket, amelyek nyomán bölcsen tudta vezetni a rá bízott népet. Az Úr adott neki fizikai erőt, mely által serege élén tudott harcolni, nem is akármilyen eredménnyel. Isten volt a pajzsa, ezért nem esett el a csatákban. Még a bocsánatot is az Úrtól kérte és kapta, hiszen arra is nagy szüksége volt életének egy-egy szakaszában.

Dávid tehát emlékezik. És ahelyett, hogy azt mondaná, én, én, én, azt mondja, hogy Ő, Ő, és Ő. Nem az én a fontos, nem az én a meghatározó, hanem az Ő, aki nem más, mint a Mindenható Isten. Az Ő szeretete, az Ő kegyelme, az Ő segítsége és az Ő oltalma.

De nem Dávid volt az egyetlen a Szentírásban, aki Istenre mutatott életével. Eszünkbe juthat például József története. József, akit beledobtak a kútba, aki igazságtalanul volt börtönben, aki hosszú éveken át felküzdötte magát az álomfejtésekkel, és becsületes, szorgalmas munkájával, élete derekán nyugodtan mondhatta volna, hogy én vagyok valaki. Ilyen mélységekből, ilyen magasságokba jutni, egyáltalán nem lehetett egyszerű. Mégis, amikor már egyiptomi kormányzóként felfedi magát testvérei előtt, Istenre mutat bizonyságtételében. Ahelyett, hogy börtönbe csukatná, és tönkre tenné bátyjait, megkegyelmez nekik, és Isten csodálatos tervére irányítja a figyelmet, amikor így mondja: „Ne bánkódjatok, és ne keseregjetek amiatt, hogy engem ide eladtatok, mert azért küldött el engem Isten előttetek, hogy életben maradjatok. Isten küldött el engem előttetek, hogy maradékotok legyen a földön, és életben tartson benneteket nagy szabadítással. Tehát nem ti küldtetek ide, hanem Isten.”

Vagy hasonló példaként beszélhetünk Nóéról is. Az Ő küldetése önmagában is különleges volt, hiszen egyetlen Istenfélő emberként az ő feladata volt a bárkaépítés, és a szárazföldi élőlények megmentése. Miután kiszálltak a bárkából, Nóé is beszélhetett volna saját fáradalmairól. Ecsetelhette volna például, hogy ha Ő nem hitt volna Istenben, akkor senki se élte volna túl az özönvizet. Vagy elmondhatta volna, hogy az Ő ereje, fizikai fáradsága nélkül soha nem készült volna el a bárka. Ő hozta a legtöbb áldozatot az idejéből, erejéből, lelki és fizikai adottságaiból, és mindezért igazán hálás lehet neki az emberiség, és az állatvilág.

De mit csinál ehelyett Nóé? Istenre mutat. Nem a maga érdemeit sorjázza, hanem amikor kiszállnak a bárkából oltárt épít az Úrnak, és hálaáldozatot mutat be neki. Nem farag egy Nóé szobrot, hanem Istent dicsőíti. Nem az énről, nem magáról beszél, hanem a teremtő, újjáteremtő, és megtartó Úrról.

Ezt az utat választotta az Úr Jézus is, amikor testté lett, közöttünk lakott, vállalta a szenvedést, az értünk való küldetés minden megpróbáltatását, és mindezt végig alázattal, az Atyára mutatva tette. Nem tekintette zsákmánynak, hogy egyenlő Istennel, szolgai formát vett fel, emberekhez hasonlóvá vált, hogy nekünk bűnbocsánatot, és életet nyerjen. Soha nem a maga hasznát nézte, és a saját érdekét, hanem mindig Mennyei Atyjára és az Ő tervére mutatott. Még a gecsemáné kertben is, amikor vért verejtékezve imádkozott, azt kérte, hogy Mennyei Atyja akarata legyen meg. A kereszten pedig az Ő kezébe tette le lelkét, mert tudta, minden úgy lesz jó, ahogyan az Atya eltervezte.

Kedves Testvérek! Holnap itt az év vége, és bizonyára mi is számadást fogunk tartani. Átgondoljuk a mögöttünk álló utat, az örömöket, próbákat, könnyű és nehéz időszakokat. A kérdés csak az, hogy amikor visszatekintünk, akkor magunkról fogunk-e beszélni, vagy Istenről? Az éned lesz a középpontban, vagy az Istened? Arról fogsz-e beszélni, amit tettél, amit átéltél, amit elvégeztél, amit elszenvedtél, vagy arról, amit Isten tett az életedben? Amit Ő megengedett, amiből Ő megszabadított, amiben Ő megsegített, amihez Ő adott erőt?

Ha magadról beszélsz, akkor valószínűleg elégedetlenül, és komoran zárod az évet, mert ráébredsz, nem voltál elég jó, nem volt könnyű a szenvedés, és nem mindent úgy tettél, ahogy azt szeretted volna. De ha Istenről beszélsz, és rá mutatsz, akkor felismerheted, hogy minden jó adomány és tökéletes ajándék onnan felülről, a világosság Atyjától száll alá, akiben nincsen változás, sem fénynek és árnyéknak váltakozása. Az elmúlt évben is minden jó az Ő adománya, kegyelme volt, a próbák pedig idővel megerősítettek, és vele való szorosabb közösségre segítettek.

Tanuljunk hát Dávid király imádságából, és amikor évet értékelünk, és visszatekintünk mi se elsősorban magunkról, hanem sokkal inkább a bennünket megváltó, megtartó és továbbsegítő Istenről tegyünk bizonyságot. Legyen áldott az Ő neve most, és örökkön örökké. Ámen.

vissza