Textus: 3Mózes 22,17-33

2018.09.30.

Igazi nép

Tiszanagyfalui Igehirdetések

 

Textus: 3Mózes 22,17-33

 

2018. július 8.

 

 

Kedves Testvérek! A hitben járatlan ember úgy gondolkodik, hogy Isten dolga az, hogy adjon valamit az embernek. Amikor baj van, akkor még a hitetlenek is „jaj Istenemet” kiáltanak, és elvárják a Teremtőtől, hogy gyógyítsa meg őket, adjon nekik jó szerencsét, és vigyázzon rájuk. Mintha Isten valami automata lenne, akinek az a dolga, hogy lesse az emberek kívánságait, és pontosan úgy, ahogyan azt mi elképzeljük, azonnal teljesítse azokat.

            A Mindenható című film nagyon jól szemlélteti ezt, amikor az istent játszó főszereplő egy egész városrész imádságait teljesíti, és így mindenki, aki azon a környéken lakott, nyert a lottón. A kívánság teljesült, csak az volt a baj, hogy mivel rengetegen eltalálták a nyerőszámokat, a nyeremény nagyon kicsi volt. Talán nem véletlen, hogy nem teljesülhet mindig mindenkinek a kívánsága.

            Persze emellett az is gond szokott lenni, hogy amennyiben Isten mégis teljesíti kéréseinket, soha nem tud elég jót adni nekünk. Mindig lesz valamilyen kifogásunk. Ha meggyógyulunk egy betegségből, akkor a drága gyógyszerek, vagy a kórházi kezelés körülményei miatt panaszkodunk. Ha esőért imádkozunk, akkor a sok eső miatt már bosszúsak vagyunk. Ha süt a nap, az a baj, ha a szél fúj, annak sem örülünk, igazából bármilyen idő is van, mindig tudunk valami negatívat mondani róla.

De az emberi élet mélyebb dolgaiban is így vagyunk ezzel. Szeretnék munkát találni, de az a lehetőség, ami kínálkozik, az nem jó, mert nekem más kell. Szerettem volna megházasodni, de a házastárs nem olyan, mint amilyennek annak idején megismertem. Szeretem a szüleimet, főleg, amikor adnak valamit, de amikor az ügyes-bajos dolgaikban kellene egy kicsit segíteni, akkor már megterhelő a jelenlétük. Ha nem érkezik a gyermekáldás, akkor az a baj, de ha világra jön a várva várt élet, akkor meg soknak találjuk a vele való törődést, vagy másfélét, kevésbé sírósat, kevésbé akaratosat képzeltünk el a magunkénak. Mintha Isten tartozna nekünk azzal, hogy mindenből csak a jót adja az életünkbe.

            Kedves Testvérek! Az ószövetség idején Isten választott népének tagjai nagyon jól tudták, hogy ez nem így működik. Már egészen a kezdeti időktől kezdve érezték, hogy nem Isten tartozik nekik, hanem nekik van tartozásuk a Teremtővel szemben. A bűnesetet követően az ember tudta, hogy megbántotta Istent, és valamivel meg kell próbálnia jóvátenni a dolgokat. Így jött be a világba az áldozatbemutatás, amelyben az ember szeretett volna kedveskedni az Úrnak. Már Káin és Ábel történetében is feltűnik az áldozatbemutatás, melynek az volt a lényege, hogy mindenki valami olyanból áldozzon Istennek, ami számára fontos. A földművelő a föld termésének legjavából válogatott, a juhtenyésztő pedig a legszebb bárányokat helyezte az oltárra. Nem a maradékot, nem a silányat, hanem a minőségit.

            Érezték, hogy Isten kegyelméért hálával tartoznak, így viszonozni szerették volna mindazt, amit kaptak. Pontosan erről beszél Isten Mózesnek mai igeszakaszunkban. Míg az előző fejezetekben a közösségi áldozatbemutatás aprólékos szabályait ismertette, addig mai szakaszunkban az egyéni áldozat körülményeiről beszél. Valószínűleg már abban az időben is próbáltak az emberek túljárni Isten eszén, inkább silány állatokat odaadni áldozatként, ezért az Úr minden apró hibát, ami csak lehetett egy-egy jószágban, felsorol, hogy tisztában legyenek azzal, mi az, ami kegyelmet szerez nekik, és mi az, ami hiábavaló áldozat. Beszél itt a törött csontú, a sérült, a csonka, és a szemölcsös jószágokról, a lényeg az volt, hogy csak hibátlan jószágok bemutatását fogadta kedvesen Isten.

Az akkor élő emberek még tudták, mi a lényege és mi az üzenete az áldozatbemutatásnak, hiszen saját bőrükön is megtapasztalták azt, mielőtt kiszabadultak Egyiptom földjéről. A jól ismert 10. csapásban ugyanis az elsőszülött fiúgyermekek helyett, a jószágok hibátlan, elsőszülött példányait kellett feláldozni, és a vérükkel be kellett kenni az ajtófélfát és a szemöldökfát. Ezzel jelezhették a zsidók, hogy ebben a házban odaadták Istennek a legjobbat, a hibátlan jószágot, így megtörtént a helyettes áldozat. Ahol azonban ez elmaradt, ott meghaltak az elsőszülött fiúk.

            Azt gondolom, hogy azon az estén, a zsidó házakban nem gondolkodtak azon, hogy hogy adhatnának hibás jószágot áldozatként. Nem hiszem, hogy a legjobbat, a legerősebbet félre tették volna maguknak, mert tudták, hogy az áldozat saját fiuk helyett kerül Isten elé. Ha pedig a saját gyermek élete a tét, akkor semmi nem áldozat, örömmel ölték le az állomány legjavát. Ők tudták, és értették, mit jelent az, amikor az ember a tökéletes áldozat bemutatására törekszik.

            Ha mi is megértenénk ezt, akkor rájönnénk, hogy nem az a kérdés, hogy Isten mit ad nekünk, hanem az, hogy mit adunk mi Istennek? A bűn miatt ugyanis tartozunk Istennek. Ott van egyrészt az eredendő bűn, amit emberként hozunk magunkkal, de ehhez még rengeteg olyan bűnünk jön hozzá, ami újabb tartozásokat halmoz fel. De vajon teszünk-e valamit azért, hogy ez a tartozásunk csökkenjen?

            A legtöbben tudjuk mit jelent hitelt törleszteni. Ha valaki hitelt vesz fel, akkor nincs olyan, hogy utána azt mondja, én ezt nem fizetem ki. Ha valaki nem fizeti vissza tartozását, annak súlyos következményei vannak. A bank viszi az autót, viszi a házat, visz mindent, amink csak van. Aztán viszi a kezes dolgait is, vagy megy tovább a tartozás a házastársra, gyermekekre, unokákra. Aki tehát hitelt vesz fel, arra törekszik, hogy csökkenjen tartozása. Ma már sokféle lehetőség van arra is, hogy hamarabb törlesszük adósságunkat. És aki jól bánik a pénzzel, az erre is törekszik. Spórol, áldozatot hoz, van, amiről lemond egy időre, vagy újabb bevételi forrásokat keres, túlórát, napszámot vállal, mert azt szeretné, hogy tartozása csökkenjen, majd pedig megszűnjön.

            Érdekes dolog testvérek, hogyha az anyagi dolgokban így gondolkodunk, akkor az Istennel szembeni tartozásunkban miért nem tudjuk ezt megélni? Vajon mit teszünk azért, hogy csökkenjen a vele kapcsolatos tartozásunk?

            Három tipikus hozzáállást vegyünk most sorra röviden, amely az Istennel szembeni tartozásunkkal kapcsolatos, és vizsgáljuk meg önmagunkat, hogy vajon melyik csoportba tartozunk!

            Az első embertípusba azok tartoznak, akik nem érzik, hogy ők tartoznának Istennek. Úgy gondolkodnak, ahogyan arról már beszéltünk, hogy sokkal inkább nekik tartozik a Mindenható. Az ilyen ember tele van elvárással. Azt gondolja, hogy ha bizonyos dolgokat nem ad meg neki Isten, akkor már nem is létezik, nincs is hatalma, és ezért nem is próbál meg neki tetsző életet élni. Ha Isten nem üti meg az ő mércéjét, akkor nem is foglalkozik vele, sőt, a saját bűne miatti tartozásáról is teljesen megfeledkezik.

            Ha nem érezzük magunkat ebbe a kategóriába tartozónak, lehet, hogy a második jellemző ránk. Lehet, hogy érezzük, hogy valamiféle tartozásunk van Isten felé, azonban úgy vagyunk vele, mint sokan a bibliai időkben is voltak, hogy nem kell a legjobbat adnunk viszonzásként. Csak úgy odalökünk valamit az Istennek, és akkor már el is van rendezve a tartozás. Számos keresztelési beszélgetésen kiderül, hogy a szülők nem tudják, miért kereszteljük meg a gyermekeket. Van, aki azt mondja, hogy azért, hogy ne legyen pogány, vagy hogy a mennybe jusson, esetleg tartozzon valahová. Mintha csak úgy odatennénk Isten elé, hogy tessék, megkeresztelem a gyermekemet, most már megtettem mindent, amit csak tehetek. Esetleg még majd a házasságkötésénél tartunk egyházi esküvőt, meg majd temetések környékén elmegyünk egyszer a templomba, és minden el van rendezve. Nincs tartozásunk Isten felé. Befizetjük az egyházfenntartást, néha elmegyünk templomba, ha van egy kis fölöslegünk, még adakozunk is, (sok gyülekezetben a pénztárcában lévő apróból löknek a perselybe, mert oda az való), és úgy érezzük, minden rendben. Mintha ilyen hibás, hiányos áldozatokat hoznánk az Úr elé, csak a maradékot, a selejtet.

Van azonban egy harmadik kategória is. Ebben az emberek tudják, hogy tartozásuk van, és törekszenek annak csökkentésére. Nem azért, mert valaha is rendezhetik tartozásukat, hanem azért, mert Isten áldozathozatala erre indítja őket. Kedves testvérek, ha mi tudjuk, hogy a Mindenható Isten mit áldozott fel értünk, akkor hálából örömmel fogunk neki minőségi áldozatot bemutatni. Ha felfogjuk, hogy a tökéleteset, a hibátlant, elsőszülött Fiát áldozta fel a mi bűneink miatt a kereszten, akkor ez arra indít minket, hogy neki éljünk, és ne sajnáljunk néhány dolgot visszaadni abból, amit egyébként is tőle kaptunk.

Ilyen minőségi áldozat lehet például a vele töltött, rá szánt idő. Amikor mindenre van időnk, a munkára, a családra, a pihenésre, a hobbira, a kertre, csak arra nincs, akitől mindez származik, akkor ott valami baj van. Vagy adhatunk neki minőségi szeretetet. Ha mi megtapasztaltuk az ő szeretetét, akkor mi is szerethetünk másokat, minőségi módon. Lehetünk hűségesek házastársunkhoz, lehetünk gondoskodóak, önfeláldozóak gyermekeinkkel, testvéreinkkel, szüleinkkel kapcsolatban, mert ezek Istennek tetsző áldozatok. De lehet minőségi áldozat az Istennek való szolgálat, akár a gyülekezeti dolgokban való besegítés, munkálkodás, adakozás, vagy imádság, akár a másoknak való bizonyságtétel.

            Vajon mi hogy állunk ezekkel a dolgokkal? Melyik kategóriába tartozunk? Adja Isten, hogy meglássuk, Ő az Úr Jézusban minden tartozásunkat elrendezte, és Ő segítsen abban is, hogy ez a szeretet minket is boldog, és minőségi áldozathozatalra késztessen. Ámen.

 

vissza