Textus: Galatákhoz írt levél 2,11-14

2017.11.19.

Képmutatás vagy Istenkép-mutatás?

Textus: Galatákhoz írt levél 2,11-14                            Tiszanagyfalu, Andrássy Gergely, 2017. november 19.

 

Kedves Testvérek. A bibliaolvasó kalauz alapján az elmúlt napokban a galatákhoz írt levelet kezdhettük el olvasni. Ha követtük az eddigi fejezeteket, azt figyelhettük meg, hogy Pál apostol hogyan bizonyítja be a levél címzettjeinek, hogy az, amit hirdet, valóban Istentől ered. Az első fejezetben arról beszél, hogy amit hirdet, azt nem magától találta ki, nem is emberektől tanulta el, hanem az Úr Jézustól vette át. A második fejezetben pedig egy olyan eseményt tár elénk, amely szintén azt bizonyítja, hogy számára nem az emberi tekintély a lényeg, hanem az, amit az Úr a szívére helyezett.

Mai istentiszteletünkön vizsgáljuk meg ezt a másodikat, a Péterrel kapcsolatos felolvasott eset körülményeit, aztán pedig arra a kérdésre keressük a választ, hogy mit üzen nekünk ezen keresztül Mennyei Atyánk. Kezdjük tehát az Antiókhiában történtekkel. Ahhoz, hogy megértsük a lényeget, mindenképpen meg kell említenünk a zsidó és a pogány keresztyének közötti ellentétet. Amikor a tanítványok szeme láttára Jézus felment a mennybe, azzal a mondattal búcsúzott, amit keresztelések alkalmával szoktunk idézni: menjetek el, tegyetek tanítvánnyá minden népet, megkeresztelve őket az Atyának, Fiúnak, és Szentléleknek nevébe. A tanítványok el is indultak ezen az úton, csak egy idő után azzal kellett szembesülniük, hogy vannak, akik nem nézik jó szemmel azt ő szolgálatukat. Amint elkezdett virágozni a korai egyház, gyülekezetek alakultak, irigylésre méltó volt a közösség, a köztük lévő szeretet, elkezdődött a keresztyénüldözés. Emlékezhetünk István vértanú halálára, akinek megkövezésekor egy Saul nevű fiú is jelen volt, és akkor még egyetértett az Istvánt meggyilkoló sokasággal. Belőle lesz majd később Pál apostol.

A sok próba mellett egy előnye volt a keresztyénüldözésnek, mégpedig az, hogy sokfelé szétszóródtak az Úr Jézusban hívő zsidók. Jeruzsálemben már nem volt biztonságos a keresztyén életvitel, így hát elmenekültek, és máshol, más népek között hirdették az Úr Jézust.

Csakhogy, a zsidókból lett keresztyének egy ideig azt gondolták, hogy azért a zsidó szokások hozzá tartoznak a keresztyénséghez. Vagyis aki Krisztus-követő akar lenni, az tartsa be a szombatnapi előírásokat, a különböző zsidó étkezési tilalmakat, illetve a férfiak a körülmetélés régi hagyományát is érezzék a magukénak. Tehát aki keresztyén akart lenni, annak előbb úgymond „zsidóvá” is kellett lennie. Ez azonban sok ellentétet okozott a pogány, vagyis nem zsidó vidékeken. A más kultúrában, más szokásvilágban élő emberek nem értették, hogy miért kell a zsidók szokásait betartani ahhoz, hogy az Úr Jézust kövessék.

Péter bizonyságtétele hozta meg a döntő fordulatot ebben az ügyben. Ő mondta el az apostoloknak, hogyan is áradt ki a Lélek Kornéliuszra, a pogány századosra, és hogyan mutatta meg neki Isten egy látomásban, hogy amit idáig tisztátalannak gondolt, az most már nem az. Biztosan emlékszünk erre a képre, amikor a ház tetején imádkozik Péter, és egy nagy lepedőt lát, amely tele van tisztátalan állatokkal, csúszómászókkal, és a hang megszólítja: Öld, és egyél. Így aztán az apostolok végül megegyeznek abban, hogy a pogány népek megtérőinek nem kell betartaniuk a zsidó szokásokat, mert nem az a lényeg.

Odáig ment ez a dolog, hogy Péter, aki egyébként jóban volt Pál apostollal, útra is kel, és elmegy Pálék egyik fontos pogány missziós központjába, az antiókhiai gyülekezetbe. Ez a szíriában lévő gyülekezet azért volt fontos, mert sokszor innen indult Pál a missziói utakra, és munkatársaival gyakran vissza is tért erre a vidékre. Most pedig, már nemcsak ő, a pogányok apostola, hanem Péter, a zsidók apostola is megérkezett a gyülekezetbe, és együtt, asztalközösségben volt az antiókhiai pogány gyülekezet tagjaival. Ez az asztalközösség valószínűleg nemcsak a közös étkezést jelentette, hanem itt arról van szó, hogy Péter együtt úrvacsorázott az antiókhiaiakkal, ami egy nagyon szép gesztus volt tőle.

A probléma akkor kezdődött, amikor Péter példáját követve más zsidó származású tanítványok, gyülekezeti tagok is érkeztek Jeruzsálemből. Mert amikor Péter észrevette őket, rögtön elkülönült a pogányoktól. Bár már régen megegyeztek abban, hogy nincs különbség, mégis, a zsidó testvéreket látva Péter inkább hozzájuk csatlakozott. És mivel Péter, az első tanítvány így viselkedett, a többi zsidó is ezt az utat választotta. Sőt, Pál apostol leírása szerint még Barnabás is belesodródott ebbe a dologba, pedig ő már rég óta Pál munkatársa volt a pogánymisszióban. Miközben mindenki az egységről beszélt, miközben azt tanították, hogy Jézus a lényeg, nem a szokás, a zsidók mégis ösztönösen elkülönültek a nem zsidó hívektől.

Ezért szólal fel Pál apostol, és a közösség előtt nyilvánosan megdorgálja Pétert, hogy miért viselkedik ilyen képmutató módon? Mi az, hogy az egyik pillanatban az egységről beszél, eljön látogatóba, együtt úrvacsorázik a pogányokkal, aztán meg, amikor már a zsidók is látják, inkább úgy tesz, mintha semmi köze nem lenne az antiókhiai gyülekezet tagjaihoz?

Pál azonban nem azért mondja el ezt a történetet a galatákhoz írt levelében, hogy megszégyenítse Pétert, hanem azért, hogy a levél címzettjei megértsék, a képmutatás nem az Isten útja. Az apostol ugyanis rámutat arra, hogy nem a törvény a lényeg, nem a vallásos szokások, beidegződések visznek előre, nem a megjátszott álkeresztyénség építi az egyházat, hanem a Krisztusi indulat. És elhangzik a jól ismert mondat: „Többé tehát nem én élek, hanem Krisztus él bennem, azt az életet pedig, amit most testben élek, az Isten Fiában való hitben élem, aki szeretett engem, és önmagát adta értem.” Vagyis ha Krisztus él bennem, akkor nincs szükség színjátékra. Ha Krisztus él bennem, mondja Pál, akkor nem kell a zsidóknak tetszeni, akkor nem szükséges a vallásos elvárásoknak megfelelni, mert akkor természetemmé válik az, hogy Istennek tetsző életet élek. Akkor nem mások reakciójára figyelek, hanem az Isten reakciójára.

Péterrel ellentétben Pál apostol meg tudta ezt valósítani. Mert nem azon gondolkodott, hogy vajon mit szól majd Péter, ha megfeddi őt, vagy mit mondanak a zsidók, vagy a többi tanítvány, ha képmutatással fogja vádolni a legfőbb tanítványt, hanem az Isten akaratára figyelt, és úgy szólt, ahogyan érezte, hogy szólnia kell. Nem a tekintély, nem a hatalomvágy, még csak nem is a versengés indította, hanem az Isten akaratára való precíz odafigyelés. És mit reagál Péter? Azt gondolnánk, hogy a tanítványi sereg oszlopa feláll, kikéri magának a dolgot, és szembe száll Pállal. Ha Péter nem látta volna be hibáját, talán néhány évvel Jézus mennybemenetelét követően meg is történt volna az első egyházszakadás. De Péter belátta, hogy ő sem tévedhetetlen. Bár a biblia szerkesztői azt a címet adták ennek a szakasznak, hogy Pál vitája Péterrel Antiókhiában, itt szó sem esik vitáról. Pál mond valamit, Péter pedig csendben hallgat, és valószínűleg szégyelli magát.

Zárójelben meg kell említenem, hogy Luther Márton ezt az igeszakaszt is gyakran hirdette, amikor a pápaság és a papok tévedhetetlenségét cáfolta a reformáció idején, mert ha Péter tudott hibázni, akkor az ő utódjai, a mindenkori pápák is hasonlóan emberiek, és semmiképpen sem tévedhetetlenek. Csak az volt a baj, hogy a pápák nem szégyellték magukat, ahogyan Péter ezt tette, és nem alázkodtak meg azok előtt, akik rávilágítottak bűneikre. Inkább vállalták az egyházszakadást, inkább nem bánták, ha darabjaira hullik Isten népe, csak az ő hatalmuk és tekintélyük ne sérüljön.

És most érkeztünk el ahhoz a ponthoz, amikor már nem Pétert, nem Pált, nem a zsidókat és nem a pogányokat, hanem magunkat kell megvizsgálnunk. Mert miután részletesen átgondoltuk, hogy felolvasott szakaszunk mit jelentett akkor és ott, most arra a kérdésre is válaszolnunk kell, hogy mit üzen számunkra mindez? Végezetül, röviden, három pontban fogalmazzuk meg Igénk üzenetét.

Az első dolog, amit Pál apostol példáján megtanulhatunk, az az, hogy ne nézzük szó nélkül azt, ami képmutatás. Ne járuljunk hozzá a képmutatáshoz azzal, hogy nem szólunk, hogy baj van. Sajnos, gyakran előfordulhat, hogy szinte asszisztálunk ahhoz, hogy mások képmutató módon élnek. Látjuk a szeretteinken, hogy csak megjátsszák a hitet, vallásos berögződéseikben kimerül a hitéletük, mi pedig, mintha minden rendben lenne, bólogatunk, nincs semmi gond. Nem a látszat a lényeg, hanem a tartalom. És mi, akik itt vagyunk, akik keressük Isten vezetését, felelősek vagyunk azokért, akik valami miatt nincsenek itt. Felelősek vagyunk szeretteinkért, barátainkért, munkatársainkért, de még a szomszédért is. Ne nézzük tétlenül a vallásos színjátékokat, ahogyan Pál apostol sem nézte szótlanul Péter képmutatását. Persze azt is meg kell tanulnunk tőle, ahogyan megszólalt. Pál nem akarta a földbe tiporni apostoltársát, nem az volt a célja, hogy megalázza őt, hanem szelíden, Isten vezetésére hivatkozva emelt szót a képmutatás ellen. Első dolgunk nekünk is ez, legyünk Mennyei Atyánk követei, akik észreveszik a hiteltelenséget, képmutatást, és segítő szándékkal megpróbálják figyelmeztetni a botladozókat.

Azonban mindeközben arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy mi is ülhetünk a vádlottak padján. Mert nemcsak másokban ismerhetjük fel a képmutatást, hanem saját magunkban is észrevehetjük annak jeleit. Az elmúlt héten, a csütörtöki alkalmakon szóba került ez a téma, és beszélgettünk arról, mit is jelent a képmutatás a mi környezetünkben. Arra jutottunk, hogy a képmutatás az, amikor a viselkedésünket az határozza meg, hogy éppen kivel vagyunk. Az egyik szomszéddal kibeszéljük a másikat, aztán átmegyünk a másikhoz, és vele meg kibeszéljük az egyiket. Vagy ha vallásos képmutatásról beszélünk, akkor meg előfordulhat, hogy amikor a templomban vagyunk, másként viselkedünk, mint máshol. Ha egy gyülekezeti taggal, ha a lelkésszel beszélünk, másnak mutatjuk magunkat, mint amilyenek egyébként a hétköznapi életben vagyunk.

Ne az legyen a lényeg, hogy ki hallja, ki nem hallja amit mondunk, vagy ki látja, és ki nem látja, amit teszünk. Attól, hogy valaki nem látja, nem hallja dolgainkat, Isten még mindent lát és mindent hall. Ha pedig előtte nem szégyelljük magunkat, akkor mi értelme van annak, hogy egyes emberek előtt csak a szépet és a jót mutassuk? Merjünk Péterek lenni ilyen értelemben, aki beismerte tettét, és ellenkezés helyett, inkább elszégyellte magát, aztán később megpróbált hitelesen élni. Ne mutogassunk a másikra, hanem nézzünk magunkba, és gondoljuk át, melyek azok a helyzetek az életünkben, amelyekben képmutató módon viselkedünk.

Harmadjára pedig változtassunk a tartalmon. Engedjük be az Úr Jézust az életünkbe, aki hajlandó kitakarítani a mi képmutató életünket, és kész arra, hogy megtöltse a szívünket önmagával. Mert ha Ő él bennünk, akkor nem képmutató, hanem Istenkép-mutató életünk lehet. Akkor olyanok lehetünk, amilyenné Mennyei Atyánk megtervezett, és megformált minket. Akkor nem kell folyamatosan a látszatkeltésen törnünk magunkat, mert ha belül rendben vannak a dolgok, akkor kívül is rendben lesznek.

Kedves Testvérek! Tanuljunk Péter botlásából, ebből a kevésbé ismert, de mégis fontos történetből, és engedjük be az értünk önmagát adó Úr Jézust a szívünkbe, hogy Ő átformáljon, és rajtunk keresztül is a maga szeretetét, jóságát és alázatát tudja sugározni ebben a világban. Ámen.

 

vissza