Textus: Józsué 4,1-9

2018.07.22.

Emlékkövek

Tiszanagyfalui Igehirdetések

 

Textus: Józsué 4,1-9

 

2018. július 22.

 

 

Kedves Testvérek! Manapság az emlékezés világát éljük. Ha elmegyünk egy-egy iskolai, vagy óvodai ünnepségre, azt tapasztaljuk, hogy a szülők, de még sokszor a nagyszülők is, rögtön előkapják okos telefonjukat, és máris emlékeket készítenek az alkalomról. Én magam is szeretek fényképezni, de amikor csak a kamerán, vagy a telefonon keresztül látjuk gyermekünket, unokánkat, az talán már nem egészséges. Emlékeket gyártunk, de közben nem éljük át a pillanatot. Nem nézünk a gyermek szemébe, ő sem nekünk mondja a verset, hanem a telefonnak, és aztán meg együtt nézegetik magukat az interneten, hogy sikerült-e olyan jó képet készíteni, amit sokan kedvelnek, sokan likeolnak.

            De nemcsak a gyermekeket, hanem a hétköznapi élet sokféle pillanatát is megörökítjük, és megosztjuk egymással. Míg régen elő kellett venni a fényképalbumot, addig manapság, az interneten otthonról is látjuk, hogy ki, hol, mit csinál, merre nyaral, vagy éppen milyen családi programon vesz részt.

Nemrég mondták a híradóban, hogy sikerült elfogni egy olyan bandát, akik az internetes bejegyzések alapján kifigyelték, hogy ki mikor nincs otthon, és akkor törtek be az adott házba, amikor az teljesen üres volt. Az ember naivan emlékeket készít, feltölti a közösségi oldalra, hogy hol van éppen, a rablók pedig ezt kihasználva kifosztják a házat.

            A fényképezés mellett azonban például a temetkezési szokásokban is azt látjuk, hogy mennyire fontosnak tartjuk az emlékezést. A régebbi időkben sokfelé szokás volt a kopjafa állítás. A faragott oszlopok sokféle mondanivalója mellett azt is üzente a kopjafás sír, hogy az ember emléke mulandó. Ahogyan a fa néhány évtized alatt elkorhad, úgy a sírba helyezett ember emléke is elhalványul. A nagyszülők, dédszülők sírját még azért sokan gondozzák, de ha nem a helyi temetőben nyugszanak a korábbi generációk tagjai, akkor lehet, hogy már nem járunk a sírjaikhoz. Akiről már a szüleink sem meséltek, arról nincsenek emlékeink, és így a róluk való emlékezés is véget ér egyszer.

            Mégis, mivel szeretünk emlékezni, olyan sírokat készíttetünk szeretteinknek, és magunknak is, amelyek szinte örök életűek. A betonsírok, a márványlapok, a feliratok, és még a művirágok is azt üzenik: nem felejtünk el, emléked örökké élni fog. Pedig tudjuk, hogy ez nem így van. Elmúlik az élet, és néhány generációval később az emlékünk is feledésbe merül.

            Kedves Testvérek! Felolvasott történetünk szintén az emlékezésről szól. Azonban ebben az esetben Isten népének tagjai nem a maguk tetteiről, vagy családi eseményeiről, hanem Isten szabadításáról készítenek emléket.

Az elhangzott szakaszban ugyanis a Kánaánba való megérkezés előtti utolsó akadályról hallhattunk. A pusztai vándorlás hosszú évtizedei után végre látótávolságba került az ígéret földje. Mózes meghalt, átadta a stafétabotot Józsuénak, aki Istenben bízva vállalja küldetését. Mielőtt azonban hozzálátnának a kánaáni területek elfoglalásához, át kellett kelniük a Jordán folyón. A kérdés csak az volt, hogy ezt hogyan lehet megoldani? A Szentírás kiemeli, hogy itt nem volt keleti szél, mint a Vörös tengernél, hanem a Jordán medre éppen egészen tele volt.

Ebben a helyzetben mondta azt Isten, hogy a szövetség ládáját vivő papok lépjenek bele a mederbe, és amíg ők ott állnak, a Jordán vize ketté fog válni. A papok el is indultak a ládával, beleálltak a Jordán medrébe, a víz megállt, gátként feltornyosult, majd pedig az egész nép száraz lábbal kelt át a folyón. Pontosan úgy, mint jó néhány évvel korábban, a pusztai vándorlás kezdetén, a Vörös tengernél. Amikor pedig mindenki átkelt, és a papok is kijöttek a mederből, a víz ismét megindult, és ugyanúgy folyt tovább, mintha mi se történt volna.

            A nép tehát egy újabb csodát élt át, a szabadítás után pedig Isten egy különleges dologra kérte őket. Azt kérte, hogy jelöljenek ki törzsenként egy férfit, és ezek a férfiak vegyenek fel egy-egy követ a Jordán medréből, és vigyék magukkal, hogy majd később emlékkőként felállíthassák. Így aztán 12 követ magukkal vittek, 12 követ pedig oda állítottak emlékként, ahol a Jordán medrében a papok lába állt.

  1.                   Kedves Testvérek. Történetünkből két fontos üzenetet szeretnék a mai napon kiemelni. Először is azért volt szükség az említett eseménysorozatra, mert a történtek által a nép felismerte, milyen nagy szabadítást vitt végbe rajtuk Isten. Az a generáció, amely átélte a vörös tengeren való átkelést, már nem élt. A mostaniak hallották ugyan a tenger kettéválasztásának történetéről, de vagy elhitték, vagy nem. Ők is tapasztaltak meg csodákat, hiszen a tűz és a felhőoszlop sokáig vezette őket, mégis, az Úr úgy látta jónak, hogy a honfoglalás előtt még egyszer át kell élniük az Ő szabadítását. Szükségük van olyan élményre, amelyben felismerik, belátják, hogy Istennek minden felett hatalma van.

            A pusztai vándorlás során az volt a probléma, hogy hiába voltak csodák, a nép tagjai hálátlanok voltak. Szemtanúi voltak a 10 csapásnak, aztán néhány napi menet után már visszavágytak a húsos fazekakhoz. Mintha Isten nem szabadította volna ki őket a több száz éves egyiptomi elnyomásból. Tűz oszlop vezette őket, de aggódtak amiatt, hogy hogyan fognak átkelni a tengeren. Aztán amikor átkeltek, és elfogyott az élelem, a miatt kezdtek el panaszkodni. Úgy is mondhatnánk, hogy telhetetlenek és elégedetlenek voltak. Nem ismerték fel, hogy minden lépésüket Isten vezette, őrizte, és természetesnek vették azt, ami egyáltalán nem volt természetes.

            Felismerni Isten szabadításait. Vajon mi hogy állunk ezzel? Amikor Isten megszabadít valamitől, vajon észrevesszük-e? A nép elkényelmesedett Isten jelenlétében, és mindent természetesnek vettek. A vezetést, a kettéváló vizeket, az égből hulló mannát, a fürjeket, amelyek napról napra megjelentek, hogy fehérjeforrásként Izrael rendelkezésére állhassanak. Mintha ez olyan természetes lett volna.

            Valahogy így vagyunk ezzel mi is, amikor mindenről úgy gondoljuk, hogy természetes. Vegyük csak a mai napot. Természetes, hogy felébredünk. Ugye senkinek nem fordult meg a fejében, hogy a mai napot nem fogja megélni. Természetes, hogy lábra állunk, és persze mi sem volna természetesebb, mint hogy van kenyér az asztalunkon. Aztán sokan elkezdenek ilyenkor főzni. Azért, mert van miből, és van kinek. Lehet, hogy nem dúskálunk a pénzben, de van életszínvonal, komfortérzet, led tv, internet, okos telefon, rántott hús, sütemény. És legtöbbünknek van olyan az életében, akivel ezt mind meg lehet osztani. Higgyük el ez sem természetes. Nem természetes, ha van házastárs, akivel jól kijövünk, vagy ott vannak a vasárnapi ebédnél a gyermekek, a nagyobb család, esetleg délután megkínáljuk a szomszédot a süteménnyel. 

És még nem is beszéltünk az istentiszteletről. Ez is olyan természetes dolog: van Istentisztelet. Van templom, ahová be lehet menni, nem írják a listát, hogy ki jön, vagy ki nem, nem üldöznek, nem fenyegetőznek, nem szegezik ránk a fegyvert, vagy nem hajt fel a járdára a terrorista, hanem szabadon, békességben gyakorolhatjuk a vallásunkat.

Kedves Testvérek! Felismerjük-e Isten hétköznapi szabadításait? Azokat a dolgokat, amelyeket természetesnek veszünk. És észre vesszük-e, ha bennünket is különleges módon szabadít meg? Meggyógyít, kiemel egy próbából, erőt ad, és hasonlók. Hálát adunk-e Istennek, és tudatosítjuk-e magunkban, hogy ismét velünk volt?

 

  1. Ha igen, akkor áttérhetünk második üzenetünkre. Mert ha felismerjük Isten szabadításait, akkor ahogyan a választott nép is tette, érdemes emlékköveket állítanunk. Józsué Isten parancsára kiválasztott 12 férfit, akik egy-egy követ emlékül kiemeltek a Jordánból, és magukkal vitték a törzs szállására. Ezek a kövek bizonyítékként ott álltak mindenkori lakóhelyükön, és emlékeztették őket a korábban átélt csodára. Amikor később bármilyen próba került eléjük, nem kellett mást tenniük, csak rátekinteni az emlékkövekre, és emlékezni Isten korábbi szabadításaira.

            Testvérek! Vajon vannak-e ilyen emlékköveink? Vannak-e ilyen élményeink, amelyekben éreztük Isten szabadítását, és később erőt merítettünk belőlük? És ha igen, elő szoktuk-e venni őket? Sokszor az a baj, hogy a sok panasz között nincs időnk emlékezni. Nem vesszük elő az emlékköveket, és nem tekintünk vissza az átélt szabadításokra. Isten arra bátorít bennünket, hogy gyűjtsünk emlékköveket, és vegyük elő őket. Ne menjünk el Isten szabadításai mellett csukott szemmel, hanem véssük őket az emlékezetünkbe. Írjuk fel egy lapra, jól látható helyre a házunkban, vagy tegyük ki fénykép formájában azt az eseményt, amelyben éreztük Isten jelenlétét. Állítsunk emlékköveket. Ne csupán a magunk tetteit, családi eseményeinket, vagy élményeinket örökítsük meg, ne is csak elhunyt szeretteinkre emlékezzünk, hanem gyűjtsünk emlékköveket Isten szabadításairól.

            Állítsunk emlékkövet, amikor meggyógyított, vagy erőt adott egy-egy elkeseredett betegség idején. Állítsunk emlékkövet, amikor áldás érkezik a családunkba. Állítsunk emlékkövet, amikor egy-egy élethelyzetben megérezzük Isten jelenlétét, gondoskodását, vagy az Úr meghallgatta imádságunkat. Véssük a szívünkbe, jegyezzük meg ezeket az alkalmakat, hogy amikor később nehéz helyzetbe fogunk kerülni, ezek az emlékek tovább segítsenek bennünket.

            Kedves Testvérek. Józsué és a választott nép tagjai az emlékkövek felállítása után még sokáig emlékeztek Isten csodálatos szabadítására. Elmesélték gyermekeiknek, unokáiknak, hogyan keltek át a Jordánon, és amikor aggódtak valami miatt, Isten korábbi segítsége eszükbe jutott, és erőt adott nekik.

            Kövessük az Ő példájukat, vegyük észre Isten szabadításait az életünkben, és emlékezzünk, emlékeztessünk rájuk. Az emlékek között jusson eszünkbe az Úr Jézus áldozata is, amely legszilárdabb emlékkőként ott lehet előttünk, és minden időben erőt adhat számunkra. Az Ő élete, és az Ő küldetése vitte előre az apostolok szolgálatát, a benne hívők közösségének életét, és az óta is Ő határozza meg az emlékezés alapjait.

            Ha vele járod utadat, akkor kettéválik a tenger, megáll a folyó vize, magától ledől a kőfal, és épülnek az emlékkövek, mert van miért hálát adni, és van mire emlékezni. Indulj hát el, figyelj, és emlékezz az Isten csodálatos szabadításaira. Ámen.

 

vissza