Lekció: Zsoltárok 145, 14-21 Textus: Apostolok cselekedetei 3,1-10

2018.08.19.

Nyomorúságból dicséretig

Tiszanagyfalui Igehirdetések

 

Lekció: Zsoltárok 145, 14-21

Textus: Apostolok cselekedetei 3,1-10

2018. augusztus 19.

 

 

Kedves Testvérek!

A mai napon újkenyér ünnepére gyűltünk össze, amely az egyházi év egyik legfontosabb hálaadó ünnepe, melyen megköszönjük Isten gondoskodását, az új kenyeret, és a mindennapi új kenyeret. A magyar nemzethez tartozva azonban ez az időszak, augusztus 20-a környéke más okból is fontos számunkra. Ilyenkor ünnepeljük államalapításunkat, és ekkor adunk hálát István király munkájáért is, aki nagyban hozzájárult ahhoz, hogy nemzetünk megismerhesse a keresztyén tanításokat, s így a Mindenható Istent is. Van okunk a hálára, mert sok ínséges időszak van nemzetünk, egyházunk mögött, és bizony voltak olyan idők, amikor sem a mindennapi kenyér, sem az Istenre figyelő állami vezetők jelenléte nem volt adott. Sokan imádkoztak azokban a megpróbáló időkben, különös módon a próbákban sokan kapaszkodtak Istenbe, még ébredések is történtek, mi pedig Isten kegyelméből már egy másféle, kiegyensúlyozottabb időszakban élhetünk. Hiszen most is itt vagyunk, egy szabad országban, ahol szabadon gyakorolhatjuk vallásunkat, és mindenféle fenyegetés nélkül hálát adhatunk Mennyei Atyánknak szeretetéért.

         Külön ajándék az, hogy a mai napra a bibliaolvasó kalauz szerint két olyan igeszakasz is ki van jelölve, amely egy hasonló folyamatról beszél, mint amit nemzetünk életében az imént felvázoltunk. Állítsuk hát ezeket egymás mellé, és vizsgáljuk meg, hogyan juthatunk el a szűkölködésből a hálaadásig.

         Első szakaszunkat az Apostolok cselekedeteiről szóló könyvből olvastam fel. A történet főszereplője egy születése óta sánta férfi, akit rendszeresen letettek a templom elé, hogy kéregessen. Ez az a nyomorult állapot, amelyben mai szakaszunk lefesti az ő alakját. A korabeli társadalom megvetette, kitaszította, az emberek semmibe se nézték. Addig a napig, amíg Péter és János arra nem jártak, az élet számára a nyomorúságról szólt. Senki nem törődött a sorsával, csak az anyagi haszon miatt hordozgatták alamizsnát kéregetni. Ebből a helyzetből mozdult ki egy pillanatra, amikor szokásához híven megszólította a templomba igyekvőket, és alamizsnát kért a tanítványoktól. Azt gondolta, ez a két ember ugyanolyan, mint a többi, és a legtöbb, amit adhatnak, az egy kis aprópénz.

Sok mindent kérhetett volna, hiszen sokféle hiánya volt, de gondviselői valószínűleg úgy tanították be, hogy ez az, amit kérnie kell. Mást úgyse adnak az emberek, kérj egy kis pénzt, hátha megesik rajtad a szívük. Egy beszűkült tudatállapot volt az övé, hiszen semmi másra nem vágyhatott, semmi más célja nem lehetett, csupán az, hogy alamizsnát kérjen, és kapjon.

Így volt ez egészen addig a napig, míg Péter által meg nem tudta, hogy van valaki, aki által többet is kaphat. Mikor ugyanis a tanítvány az Úr Jézus nevében talpra állítja, rögtön megerősödött a lába, felugrott, és járt. Rájött, hogy az Úr Jézus által sokkal több van elkészítve számára, mint amiben eddig élt. Felismerte, hogy ha Krisztusra néz, nagyobb kérései is lehetnek, mert aki talpra tudja állítani ebből a születési rendellenességből, az az élet más területein is segítsége lehet.

Ez az élménye pedig arra indította, hogy dicsérje az Istent. Nem ugrik Péter, vagy János nyakába, hiszen megértette, hogy nem az ő érdemük a csoda, nem is szalad el, hogy rögtön új életet kezdjen, hanem első útja a templomba vezet. Bemegy oda is, ott is dicséri az Istent, az emberek pedig csak ámulnak, bámulnak, hogy hogyan gyógyulhatott meg ez a régóta ismert alak. Így jutott el ez a sánta férfi a nyomorúságtól egészen a hálaadásig. Egy próbából indult, beszűkült kérései voltak, aztán megtapasztalva az Úr Jézus kegyelmét végül Istent dicsőítette gyógyulásáért.

         Kedves testvérek. Hasonló folyamatról beszél heti zsoltárunkban Dávid, aki a 145. zsoltárban Istent dicsőíti. Ő is beszél próbákról, amikor a 14. versben azt mondja: „Támogat az Úr minden elesettet, és fölegyenesít minden görnyedezőt.” Dávid nagyon jól tudta, mit jelent elesettnek és görnyedezőnek lenni. Milyen elesett lehetett például akkor, amikor már felkent király volt, mégis menekülnie kellett Saul elől. Vagy mennyire nagy nyomorúság lehetett számára, amikor két alkalommal is saját fiai törtek a trónjára.

Elesett volt, mégis tudta, hogy kéréseivel nyugodtan fordulhat Istenhez. Sok olyan zsoltárt olvashatunk a Bibliában, amelyben Dávid elkeseredve, vagy reménykedve, de Istenhez kiált segítségért. Tudta, hitte, hogy bármilyen mélységben legyen is, Mennyei Atyjához nyugodtan kiálthat. Mert Ő, aki a vadállatokkal szemben is vele volt, és a hatalmas Góliát elleni küzdelemben is mellé állt, élete bármely más próbájában is oltalmazója lesz. Erről a megtapasztalásáról beszél felolvasott zsoltárunkban a következőképpen: „Közel van az Úr mindenkihez, aki hívja, mindenkihez, aki igazán hívja. Teljesíti az istenfélők kívánságát, meghallgatja kívánságukat, és megsegíti őket.

Miután tehát Dávid Istent hívta segítségül, és sokszor átélte az Ő kegyelmét, őt is, ahogyan a másik történetbeli sánta férfit, Isten dicséretére indítja az átélt szabadulás. Itt a 145. zsoltárban is nagyrészt az Úr hatalmáról beszél, magasztalja, áldja nevét, és Őt dicsőíti, mint ahogyan sok más költeményében is ezt teszi. A zsoltár záró sora is erről szól: „Az Úr dicséretét hirdeti ajkam, áldja mindenki az ő szent nevét mindörökké!” Nyomorúság, könyörgés, Isten kegyelmének megtapasztalása, és hála.

Ünneplő gyülekezet, ez az a folyamat, amely minden Istenhez tartozó ember életében jelen van. Mindnyájan úgy születünk meg ebbe a világba, hogy lelki értelemben véve nyomorultak, sérültek vagyunk. Az eredendő bűn miatt, aztán később saját bűneink következtében is Istentől távol, reménytelenül, céltalanul éljük az életünket. Hiába élünk jó módban, látszólagos békességben, esetleg rendezett családi körülmények között, Isten nélkül ilyen az életünk. Valahogy úgy, mint annak a sántán született férfinak, akit napról napra letettek ugyanarra a helyre, hogy alamizsnát gyűjtsön. Napról napra végezzük a dolgainkat, a magunk kéregetését, úgy, hogy nincs semmi más, ami előre vinné az életünket.

És amíg ilyen beszűkülten élünk, kéréseink is korlátozottak. Mert mit is szoktunk kérni, testvérek? Kérünk gyógyulást, erőt, egészséget, jó lenne egy kicsit több pénz, nem sok, csak hogy félre is tudjunk tenni a szeretteinknek, meg kéne egy kis eső, vagy éppen napsütés, hogy a kerti munkánknak legyen értelme, és hasonlók. Ezek a dolgok talán fontosnak tűnnek a mindennapi életben, de igazából ez mind csak alamizsna. A sántának született ember számára a pénz nem jelentett valódi boldogságot, még akkor sem, ha rá költötték, vagy neki adták. Neki a járás volt az igazi ajándék.

Nekünk a hitben járás a legnagyobb ajándék. Az, hogy ismerhetjük Istent, tudhatunk az Úr Jézus értünk vállalt kereszthaláláról, és reménykedve várhatjuk az örök életre való feltámadást. De vajon szoktunk-e bármit kérni ezzel kapcsolatban? Szoktunk-e több hitet kérni, szoktunk-e szeretteink megtéréséért, üdvösségéért imádkozni? Szoktuk-e Isten elé vinni az ébredés ügyét, hogy minél többen átadják szívüket az Úrnak? Merjünk többet kérni Istentől, mert az Ő lehetőségei felülírják a mi korlátainkat.

Az Ő kegyelme ért utol bennünket is, amikor valahogyan életünk során a közelébe kerültünk, és talpra álltunk a lelki nyomorúságból, hogy elinduljunk az általa rendelt úton. Ő emelt fel minket is az út széléről, a kilátástalan, céltalan életből, hogy megtapasztalva szeretetét mi is őt dicsőítsük.

Mert igazából ezért van minden. Isten azért teremtette az embert, és azért teremtett meg mindnyájunkat, hogy őt dicsőítsük. Ez az eredeti célja a létünknek, hogy megtapasztaljuk az ő szeretetét, és hálából Őt magasztaljuk Ma is ezért vagyunk itt, amikor hálát adunk az Ő szeretetéért, gondoskodásáért, a magyar nemzetre való odafigyeléséért, hát emeljük fel hozzá szívünket, és magasztaljuk őt irántunk való szeretetéért. Legyen mindenért Övé a dicsőség, örökkön örökké, Ámen.

 

vissza