Textus: János 5,1-15

2019.02.03.

Kész terv

Tiszanagyfalui Igehirdetések

 

 

Textus: János 5,1-15

 

2019. Február 3.

 

 

Kedves Testvérek! Mai történetünk egy jól ismert eseményt tár elénk. Mind a négy evangélista beszámol az 5000 ember megvendégeléséről, amikor Jézus csodálatos módon megszaporította a kenyeret és a halat. Hittanórákon, gyermektáborokban örömmel beszélünk erről a valóban csodálatos történetről, hiszen arról van benne szó, hogy egy emberi szükséghelyzetben mit tett az Isten Fia, az Úr Jézus.

            Az előzményekből kiderül, hogy a Jézust követő sokaság már eléggé elfáradhatott, hiszen egész nap úton voltak, és a vidék, ahol Jézus a tanítványokkal egy kis elcsendesedésre vágyott, elhagyatott volt. Éppen ezért, mivel már este is volt, mindenki nagyon éhes lehetett. Persze ennek ellenére szívesen hallgatták Jézust, és várták a tőle jövő segítséget betegeikkel kapcsolatban is, tehát szóba sem jöhetett az, hogy Jézus éhesen elbocsátja őket.

            A kérdés csak az, hogy ebben a különleges szükséghelyzetben mit talál ki ez a válogatott tanítványi sereg, a 12, és mi lesz a valódi megoldás? Mai istentiszteletünkön főleg a történet első részével foglalkozzunk, és nézzük meg először is, hogy mi az a 3 féle szemlélet, amelyet felismerhetünk a főszereplők viselkedésében, aztán pedig mi az a 3 tanulnivaló, amit az Úr Jézus akkor is, és ma is az ő tanítványai szívére szeretne helyezni.

            Kezdjük tehát azzal a három féle szemlélettel, amit a tanítványok és Jézus magatartása mutat a történetben. Először is beszéljünk Fülöpről. Jézus neki szegezi a kérdést: honnan vegyünk kenyeret, hogy ezek ehessenek. Fülöp pedig, gondolkodik, majd pedig egy nagyon emberi válasszal áll elő, ami így hangzik: „Kétszáz dénár árú kenyér sem elég nekik, hogy mindenki kapjon valami keveset.” Ez a válasz egy józanul gondolkodó ember válasza. Fülöp olyan tervezgetős, realista ember lehetett, aki gyorsan végzett egy fejszámolást, és arra jutott, hogy még 200 dénárért sem lehetne elég kenyeret venni a sokaságnak. 1 dénár abban az időben egy napi napszám bére volt, vagyis rengeteg pénz, még kétszáz dénár se lett volna elég ahhoz, hogy mindenkit jóllakassanak. Fülöp tehát arra jutott, hogy nem lehet megoldani a helyzetet. Biztosan nem tudnak összeszedni annyi pénzt, amennyi elég volna ennyi ember ellátásához. 

            Valljuk be őszintén, hogy a szükségeinkkel kapcsolatban, velünk is előfordul, hogy hasonlóan gondolkodunk. Szükség volna egy kisebb, vagy nagyobb felújításra a házunkban, számolgatunk, aztán a végeredmény azt mutatja, hogy lejjebb kell adnunk az igényeinkből. Vagy csak apránként tudunk felújítani, fejleszteni, vagy pedig tovább kell gyűjtenünk a pénzt, hogy legyen elég, mert a józanész nem engedi, hogy tovább lássunk.

            De így van ez sok esetben a betegségekkel kapcsolatban is. Rendszeres kezelésre volna szükség, vagy egy lemondásokkal járó műtétbe kellene belevágni, esetleg hosszabb távon kellene gyógyszert, vagy vitamint szedni, és arra jutunk, hogy nem tudjuk vállalni. Nem engedi az időnk, a pénztárcák, a lehetőségeink, így aztán a józanságra fogva meghátrálunk.

            És még a karrier és a család kérdésében is elő jöhet ez az idézőjelben „józan” gondolkodás. Milyen sokan húzzák be a kéziféket fiatal felnőtt korukban a családdal kapcsolatos dolgokban, azért, mert a józanész a munka, a karrier, és az élet élvezete irányába viszi a gondolkodásukat. Minek összeházasodni, hiszen a papír az nem számít semmit. Vagy minek olyan hamar gyermeket vállalni, hiszen az csak megnehezíti az életet. Inkább adjunk még magunknak néhány évet, amikor csak magunknak élünk, amikor nem szorítanak bennünket a kötöttségek, mert függetlenek vagyunk.

Ha pedig megszületik az első gyermek, ismét jön a számolgatás. A józanész azt diktálja, hogy egyet el tudunk tartani, fel tudunk nevelni, de kettőt, vagy többet már nem, mert az sokkal több kiadás. Fülöp tehát, valahogy így gondolkodott, számolgatva, Jézus csodáit átélve is a józanész szerint.

            De menjünk tovább, és nézzük meg, mit mondott egy másik tanítvány, András ebben a helyzetben. Ő azzal jött Jézushoz, hogy találtak 5 kenyeret és két halat egy fiúnál, ami már valami, mégis nagyon kevés. Mi ez ennyinek? Teszi fel a kérdést. Vagyis András először úgy gondolta, hogy a megoldást saját erőből kell megvalósítani, de aztán rájött, hogy amit találtak, az nagyon kevés lesz ennyi embernek. Nem semmi, de nagyon kevés.

            Ez is egy tipikus emberi hozzáállás. Szükségben érezzük magunkat, mégis úgy gondoljuk, hogy a megoldást csak a saját erőnkben, lehetőségeinkben találhatjuk meg. Eszünkbe sem jut, hogy valaki talán segíthetne, vagy másra is lehetne támaszkodni, mert mi mindent meg tudunk oldani. Majd mi összeszedjük a pénzt, majd mi kikúráljuk a betegséget, orvos még csak ne is halljon rólunk, tudjuk mi a baj okát és gyógymódját. Mi férfiak mindent meg tudunk szerelni otthon, még ha a végeredmény néha egy csúnya összetákolt valami, a hölgyek pedig a megfelelő teakeverékkel minden betegséget kezelni tudnak. Bármilyen szükségben legyünk is, ha megszakadunk is, de meg tudjuk oldani a saját erőnkből.

            Andrásnak eszébe sem jutott, hogy Jézus talán tudna valamit segíteni. Pedig ő is ott volt, amikor nem sokkal korábban Kánában a vizet borrá változtatta. Gondolhatta volna, hogy Jézus hatalma ebben a helyzetben is megoldást nyújthat. De nem gondolta. Ő csak magára, saját erejére, saját lehetőségeire gondolt.

            Azonban a sokaság szerencséjére, nemcsak a tanítványok voltak jelen, hanem maga Jézus is ott volt, és látta a szükséghelyzetet. Mert előtte nemcsak az emberek lelki igényei világosak, hanem az is, mire van szüksége a testnek. Tudta, hogy bizony kell a gyógyulás, kell a megtisztulás, és több eset is arról számol be, hogy Jézus a fizikai éhséget, és a szomjat is oltani akarta. Ahogy készülés közben újra és újra elolvastam ezt a történetet, most leginkább az a mondat fogott meg, amelyben kiderül: Jézus már tudta, mit fog tenni. Abban a pillanatban, amikor feltette a kérdést Fülöpnek, hogy honnan vegyünk kenyeret a sokaságnak, Jézusnak már kész terve volt. Fülöp józanul számolgatott, András összeszedte, amennyit csak a maga erejéből össze tudott szedni, Jézusnak pedig kész terve volt, tudta, hogy miként fogja megszaporítani az ételt, és ellátni a sokaságot. Mennyivel másabb ez a fajta szemlélet.

             Persze feltehetnénk a kérdést, hogy ha Jézus tudta, hogy mi fog történni, akkor miért kérdezte meg a tanítványoktól, hogy honnan vegyünk kenyeret? A 3 felsorolt gondolkodásmód után most nézzük meg, hogy mi az a három dolog, amit mindenképpen megtanulhattak a tanítványok, és amit ma mi is hazavihetünk magunkkal.

 

 

Az első dolog, amit a tanítványok megtanulhattak, az az, hogy van felelősségük. Jézus nem szeretne mindent maga megoldani, hanem bizonyos dolgokat a tanítványokra bízott, hogy ők is lássák, mit tehetnek. Idővel kiküldte őket kettesével, a mennybemenetel után pedig a saját lábukra kellett állniuk, és teljesíteniük kellett a rájuk bízott küldetést. Az igehirdetést, a tanítást, a közösség vezetését, és a missziót. Felelősek voltak mindazokért, akik rájuk bízattak.

            Hozzájuk hasonlóan nekünk is van küldetésünk. Van, ami ránk van bízva, van, amit helyettünk más nem fog megtenni. Lehet, hogy a szeretteink örök életének kulcsa nálunk van. Talán mi tehetünk a legtöbbet értük, és ha mi nem teszünk semmit, elvesznek. De ilyen felelősség lehet a munka, a hivatás, a gyermeknevelés, vagy éppen a környezetünkben lévő betegekről való gondoskodás. Az Úr Jézus szeretné, ha nem volnánk tétlenek. Örülne, ha felismernénk a szükséghelyzeteket környezetünkben, és számolva az Ő lehetőségeivel is, mindent megtennénk, ami csak rajtunk áll.

            Aztán másodjára azt tanulhatták meg a tanítványok, hogy nem mindig tudnak mindent a maguk erejéből megoldani. Mi is beláthatnánk ezt. Ne gondoljuk azt, hogy mi tévedhetetlenek és sérthetetlenek vagyunk, nekünk senki és semmi nem árthat, és minden helyzetet meg tudunk oldani a magunk erejéből. Nem születünk szuperhősnek. De ha alázattal belátjuk mindezt, akkor kérhetünk segítséget az Úr Jézustól.

            Mert a harmadik dolog, amit a mindenkori tanítványok megtanulhatnak, az az, hogy neki már kész terve van. Erről szól  a februári aranymondásunk: ő már tudta, mit fog tenni! Nem azért választottam ezt, mert olyan csodaszép mondat volna, nem egy tipikus aranymondás, de olyan mély üzenettel rendelkezik, amelyről hiszem, hogy sokunknak segíthet, amikor egyszerűsége miatt, egy-egy szükséghelyzetben eszünkbe fog jutni. Mert amikor mi ide-oda kapkodunk, és tehetetlenül gondolkodunk, akkor neki már kész terve van. Ő már tudja, mit fog tenni. Lehet, hogy mi nem tudjuk, hogy mi a terve, de az biztos, hogy neki már kész terve van. Amikor aggódunk, hogy mi lesz, amikor sehogy sem jönnek ki a terveink, amikor keressük a magunk által megvalósítható lehetőségeket, egyszerűen csak annyit kellene tennünk, hogy rábízzuk az Úr Jézusra. Mert nála minden előre készen van. Ő tudja, hogy mi lesz a szeretteinkkel, ő látja, hogy miként fogunk meggyógyulni, ő már megtervezte a ránk bízott gyermekek életét, sőt, anyagi dolgainkban is előrelátó. Így volt ez a mi megváltásunk ügyében is. Hiszen látva az emberiség nyomorúságát, bűn miatt való szükséghelyzetét, testté lett, közöttünk lakott, és helyettünk meghalt a kereszten, hogy újra közösségünk lehessen vele, és helyreállhasson az életünk. Ha tehát egy ilyen világméretű ügyben meg volt a terve, nem kell aggódnunk amiatt sem, hogy a mi személyes életünk ügyeiben bármikor is cserbenhagyna bennünket. Éppen ezért, ha mindent a kezébe tesszük, akkor a vége mindig áldás lesz.

            A tanítványok is ezt tapasztalhatták meg, hiszen amikor az emberi megoldások nem vitték előre az ügyet, Jézus egyszerűen megszaporította a kenyeret és a halakat, mindenki jól lakott, majd pedig még 12 teli kosár maradékot szedtek össze. A sokaság jól lakott, és mindenki testileg, lelkileg feltöltődve ment haza.

            Hát mi is nézzünk inkább Jézusra, az ő lehetőségeire, az ő készen lévő terveire, és engedjük, hogy segítsen rajtunk, és vezessen bennünket. Ámen.

 

vissza