Textus: Márk 4,35-41

2019.02.10.

Átkelés

Tiszanagyfalui Igehirdetések

 

 

Textus: Márk 4,35-41

 

2019. Február 10.

Kedves Testvérek! Az emberi élet olyan, mint egy utazás. Van kiinduló pontja, ahonnan útra kelünk, van célja, ahová meg kell érkeznünk, és az út során kisebb-nagyobb örömök, és próbák is akadnak, amelyeket át kell élnünk, át kell vészelnünk.

            A mai istentiszteleten a felolvasott történet alapján nézzük meg, mit is tudhatunk konkrétan erről az útról, és milyen az, ha az Úr Jézus is részt vesz a mi utazásunkban? Bontsuk három részre a történetet, és így gondolkodjunk el saját életünkön, saját utazásunkon.

 

  1.       A történet azzal kezdődik, hogy Jézus azt mondja a tanítványoknak: Menjünk át a túlsó partra. Bár a bibliai leírásban egy konkrét tó, a Genezáreti tó túlsó partjára utal Jézus, átvitt értelemben is érvényes lehet ez a fajta átkelés. Hiszen a Szentírás tanítása szerint egész földi életünk célja az, hogy átkeljünk, valahogyan átjussunk a túlsó partra. Kezdetben, még ott az édenkertben nem volt szükség ilyen átkelésre. Ott még szoros közösségben élt Isten az emberrel, és nem volt kettejük között semmilyen elválasztó közeg. A bűn miatt azonban eltávolodott egymástól az Isten partja és az ember lakóhelye. Így aztán ahhoz, hogy ismét együtt lehessenek, az embernek valahogyan át kell jutnia a túlsó partra. Ha nem indulunk el a túlsó part felé, akkor Istentől távol fogjuk élni az életünket, és az örökkévalóságban is elérhetetlen lesz számunkra.

            Ha úgy éljük az életünket, hogy jó nekünk ezen a parton, és csak a földi dolgokkal foglalkozunk, nem keresve az Istennel való közösséget, akkor soha nem fogjuk megtudni, milyen életet szánt nekünk az Úr. Az első kérdés tehát, amit ma fel kell tennünk magunknak, az az, hogy mi a célunk? Miért élünk ezen a Földön? Megelégszünk-e a földi örömökkel, kizárólag evilági céljaink vannak-e, vagy pedig bennünk van a vágy arra nézve, hogy átkeljünk a túlsó partra? Mi a célunk? Az, hogy itt boldoguljunk, vagy az, hogy egykor majd megérkezzünk a túlsó partra, az Isten országába? Amennyiben Jézussal szeretnénk utazni, vágynunk kell a túlsó part irányába. Vajon meg van-e bennünk ez a vágy?

 

  1.       Miután a tanítványok útra keltek Jézussal, egyszer csak szélvihar támadt, annyira, hogy a hullámok becsaptak a hajóba, úgyhogy már kezdett megtelni. Ez a történet második szakasza. Jézus pedig - a tanítványok megdöbbenésére - a hajó végében aludt. Fúj a szél, jönnek a hullámok, mindenki fél és retteg, Jézus pedig alszik. Nem segít. Nem érzékeli, hogy bajban vagyunk – gondolhatták a tanítványok.

            Kedves testvérek. Ennek a szakasznak két fontos üzenete van. Az egyik az, hogy akkor is jöhetnek viharok, amikor együtt utazunk az Úrral. A vele való kapcsolat nem azt jelenti, hogy nincsen semmi baj, nem jön vihar, és nem csapkodnak a hullámok. A tanítványok, azok után, hogy sokféle csodát megtapasztaltak a Mester mellett, most megdöbbenve tapasztalhatták, hogy az Ő jelenlétében is lehet okuk félni. Ráadásul a vihar hirtelen jött. Egyik pillanatról a másikra. Ez egyébként jellemző volt a Genezáreti tóra, a halász múltú tanítványok számíthattak volna ilyesmire, mégis megijedtek, amikor jöttek a hullámok.

            Sajnos velünk is előfordul, hogy irreális elvárásokat támasztunk az Úr elé. Amikor például hitre jutunk, azt gondolhatjuk, hogy már semmi rossz nem történhet velünk. Ha hiszünk, akkor védve vagyunk a betegségektől, a tragédiáktól, a természeti csapásoktól, hiszen mi egy hajóban utazunk Jézussal. Ott vagyunk mellette. Azonban a mai történet is arról tanúskodik, hogy mellette is csapkodhatnak a hullámok. Ráadásul hirtelen. Jöhet egy váratlan családi próba, egy rossz hír, beüthet egy betegség, egy rosszullét, amire senki sem számított. Egyik pillanatról a másikra minden megváltozhat. Pedig, mindeközben elvileg Jézus közelében vagyunk.

            Ez pedig azért is nehéz, mert miközben mi szenvedünk, sokszor úgy tűnik, Ő alszik. Nem tesz semmit. Ez a második üzenete a történet ezen részének. Mintha nem érdekelné, hogy körülöttünk minden összezavarodott, és mintha tudomást se venne a mi bajunkról. Jön a betegség, egyre nagyobb a fájdalom, kevesebb a remény, Ő pedig nem reagál. Nem szól hozzánk. Jön a gyász, a veszteség, egyedül érezzük magunkat, Ő pedig, mintha hátat fordított volna nekünk. Nem érezzük jelenlétét. Jönnek a világ hírei, tragédiái, és az Isten mintha csak hallgatna, aludna. Leég a teológia kollégiuma, erdőtüzek vannak, az egyik helyen a túl sok esőzés miatt földcsuszamlás pusztít, a másik vidéken pedig a szárazság miatt nincsen ivóvíz. Háború háborút követ, embertömegek vándorolnak egyik kontinensről a másikra, járványok, globális természeti katasztrófák fenyegetnek, és sokak számára úgy tűnik, hogy Isten nem reagál semmit, némán hallgat.

            Kedves Testvérek. Le kell szögeznünk, hogy Jézussal utazni, vele élni az életünket nem azt jelenti, hogy nem lesznek hullámok. Azt azonban tudnunk kell, hogy a hullámokat az ember generálja. Minden földi próba az emberi bűn következménye. A sátán előáll egy-egy kísértéssel, az ember pedig enged neki, és máris kész a baj. Nincs olyan tragédia, nincs olyan próba, amit ne lehetne visszavezetni valamilyen emberi mulasztásra, hibára.

            Amikor néhány hete leégett a kollégium, mindenki Istent hibáztatta, hogy milyen Isten az, aki leendő szolgái lakhelyét engedi leégni. Aztán nem sokkal később kiderült, hogy szándékos gyújtogatás történt. Nem a kollégiumot akarták felgyújtani a fiatalok, csak úgy valamit, csak úgy heccből, de minden ott kezdődött. A rossz szándékkal. Persze más összetevője is volt a dolognak. Hogy került oda egy matrac? Ki támasztotta oda a kollégium falához, vagy ki nem pakolta el onnan? Érdekes, hogy a mi templomunknak, vagy imaházunknak nincs nekitámasztva egy matrac sem. Ez is egyfajta emberi mulasztás lehetett. Valakinek el kellett volna távolítania onnan azt a matracot. Biztos nem a helyén volt. Nyilván nem vagyunk nyomozók, de hiába próbáljuk meg Istent hibáztatni, nem ő mulasztott.

            De így van ez sok más embereket érintő tragédiában is. Gondoljunk csak a természeti csapásokra. Milyen érdekes, hogy bizonyos tengerpartokon rendszeresen pusztítanak hurrikánok. Amikor ilyen tragédia történik, mindenki Istent hibáztatja. Hogy engedheti? Persze amikor a haszonról van szó, amikor Hotelt, meg üzletet hoz létre az ember a tengerparton, nagyon jól tudja, hogy van kockázat. De az ember inkább a hasznot, a kockázatot választja, mint a biztonságot. Szóba sem kerül, hogy miért nem beljebb épültek a városok, az üdülők, a szárazföld belseje felé, ahová a szökőár hullámai se tudnának betörni.

            De beszélhetnénk a betegségekről is. A betegség, a fájdalom, a fáradság az mind az emberi bűn következménye. Nyilván a mi testünk eleve se tökéletes, az édenkert elhagyása óta genetikailag is örökölhetünk bizonyos betegségeket, vagy azokra való hajlandóságot, ám az életmóddal sokat segíthetünk, vagy nehezíthetünk saját helyzetünkön. A táplálkozás, a káros szokások, a testtartás, a munkavégzés típusa, a mozgás és a pihenés mind-mind hatással vannak egészségünkre. Amikor jön a baj, igen kevesen gondolkodnak el azon, mit tehetnének egészségükért. Arról pedig még nem is beszéltünk, hogy milyen kevesen hajlandóak megváltoztatni életmódjukat az egészség érdekében. Ezek is mind-mind emberi mulasztások, amelyek következménnyel járnak.

 

  1.       Jézussal utazni tehát nem azt jelenti, hogy nem jöhet hullám, hanem sokkal inkább azt, hogy a próbák idején lehet hozzá menni. Ez a mai harmadik üzenetünk. Mert miután elindultak a túlsó partra, miután lecsapott a vihar, és megijedtek, Jézushoz fordultak a bajban. Érdekes, hogy bár a viharra nem ébredt fel a Mester, a tanítványok hangjára mégis felkelt. Felkelt, és a mintha ez lenne a legtermészetesebb dolog a világon, ráparancsolt a szélre és a tengerre, és nagy csendesség lett.

            Minden próba idején vigasztalás lehet számunkra az, hogy az Úr meghallja a hangunkat. Ha egészen közel megyünk hozzá, mi is észre fogjuk venni, hogy Ő nem feledkezett meg rólunk. Ha megszólítjuk, feltárjuk előtte kéréseinket, nem hagyja azt reakció nélkül. Lehet, hogy úgy oldja meg a helyzetet, ahogyan mi szeretnénk, de az is előfordulhat, hogy számunkra felfoghatatlan, váratlan megoldást tár elénk. A lényeg az, hogy hallja, amit mondunk. Ahogyan legnehezebb óráiban, a kereszten is hallotta a hozzá forduló, megtérő lator hangját, vagy amint a nagy tömegből is megérezte a vérfolyásos asszony érintését, úgy ma is odafigyel ránk.

            A kérdés csak az, hogy ha Ő figyel ránk, akkor miért félünk? Ezt kérdezte a jelenlevő tanítványoktól is a tenger lecsendesítése után: Miért féltek ennyire? Miért nincs hitetek? És ma is ezt kérdezi tőlünk. Miért féltek ennyire? Miért féltek ennyire, amikor a másikat talán sokkal nagyobb nyomorúság gyötri? Vagy miért féltek ennyire, amikor olyan sokszor megszabadítottalak már benneteket? Miért féltek ennyire, ha a célotok az, hogy átjussatok a túlsó partra, az Isten országába? És miért nincs hitetek? Miért nem tudtok bízni bennem – kérdezi ma is Jézus? Ha engem nem löktök ki a hajótokból, akkor nem kell félnetek. Akkor bármikor jöhettek hozzám, én meghallgatlak titeket, és akár egy szavammal is lecsendesítem a vihart.

            Kedves Testvérek! A cél nem az, hogy szárazon keljünk át, a cél nem az, hogy kényelmesen utazzunk, hanem az, hogy a mi Megváltónkkal, az Úr Jézussal érkezzünk a túlsó partra. Mert ha látva a hullámokat inkább kiugrunk, és megpróbálunk kiúszni a magunk erejéből, oda fogunk veszni. De ha megmaradunk mellette, akkor nem kell aggódnunk. Hiszen ha a kárhozatból, a halálból hajlandó volt megmenteni bennünket, akkor bízhatunk benne, hogy földi próbáinkban is velünk lesz, és tovább segít.

            Jegyezzük hát meg a mai három üzenetet: Legyen célunk a túlsó partra, az Isten országába való megérkezés, ne gondoljuk azt, hogy vele nem érhetnek minket hullámok, végül pedig forduljunk hozzá a bajban, és bízzuk rá életünket, a megérkezésig előttünk álló könnyebb vagy nehezebb utat. Ő adjon ehhez erőt, hitet, és kellő odaszánást. Ámen.

vissza